John Shirley – Jegy a Mennyországba

 

A cyberpunk néven ismert irodalmi irányzat cinikusan elutasítja az Aranykor tudományos-fantasztikus irodalmának korábbi optimizmusát, mert azt állítja, a technológiai haladás nem az emberi jellem fejlődését segíti, hanem épp ellenkezőleg, a technológia ismerőit új eszközökkel látja el a korrupció és az önérdek érvényesítése terén. John Shirley (1945–) regénytrilógiája a Napfogyatkozás, Napfogyatkozás Prenumbra és Napfogyatkozás Corona, valamint a Heatseeker-ben összegyűjtött történetek a cyberpunk kategóriába tartoznak. Az 1988-ban keletkezett Jegy a Mennyországba című novellában Shirley az éleződő társadalmi különbségekről szóló sötét történetbe ágyazva mutatja be a tudomány árnyoldalát.

 

 

Igazából soha nem akartam a Mennybe menni. De tudtam, hogy egyszer valaki rá fog kényszeríteni. Nagy volt rajtam a nyomás. Hogy elmenjek a Mennyországba. Azon a reggelen kezdődött, amikor találkoztam Putchekkel... – Barry – üdvözölt Gannick, mikor bevonszoltam magam az irodájába.

– Bemutatom Frank Putcheket, az Éden Club igazgatóját.

– Hello! – köszöntöttem. – Hogy van? – Fásultan mosolyogtam, és gépiesen kezet ráztam Putchekkel.

Csak hogy értsék, délután 3,30 volt Kilenc óta az irodában rohadtam – ez nem afféle laza, mi-haverok-vagyunk reklámügynökség, ahol az ötletembereknek primadonna allűrjeik lehetnek –, és az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy kiötöljem, mivel lehetne a nagyközönséget meggyőzni arról, hogy Tripla M márkájú hamburger minőségjavítóra van szüksége.

(Természetesen a végén elmagyaráztuk, hogy a három M az a Mmm, hú de jó!-t jelenti. Minden seggfej evvel kezdte volna, és a tripla M hatalmas összegeket spórolhatott volna meg reklámkampányán. De a miénkhez hasonló ügynökségek az ipar rossz szokásaiból élnek,,.)

Ebédnél Jemmy Sorgensonnak udvaroltam a Maptethorne és Sorgensontól, abban a reményben, hogy a mostaninál magasabb jövedelemmel járó és egyebekben is gazdagabb állást ajánl majd nekem.

A délután első felében azon törtem a fejem, hogyan hitessem el az emberekkel, hogy egy bizonyos mesterséges édesítőszerre vágynak, ami csak enyhén rákkeltő.

3.00-ra – egy nehéz nap vége felé, miután sikerült művészi hazugságokat kitalálnom, és közben önutálatom kötelékeiben vergődtem –, teljesen kiégtem, üveges tekintettel bámultam a világba.

3.15-re az irodában már minden lapos, kétdimenziós volt, és az fenyegetett, hogy pillanatok alatt egy dimenzióssá válik minden.

3.30-ra valamilyen időszakos varázsló megállította az óramutatókat, és az idő oly lassan vánszorgott, mint egy görbe hátú anyóka az alumínium járókájával. Hát ekkor hívott Gannick, hogy bemutassa Putchekkel.

Putchek középkorú pasas volt, a feje kicsi, az arca leginkább az amerikai mókus pofazacskójára emlékeztetett, végtelen hosszúságú és mennyiségű mosolyvonal húzódott a szája ós a szeme körül. Sokat mosolygott, többnyire enyhen nyitott szájjal Előre álló fogai miatt kicsit ostobának látszott. Magas volt, ejtett vállú, fémkeretes szemüvegét korpapelyhek szennyezték. De szép kék és galambszürke Pierre Hayakawa tervezte öltönyt viselt, és makulátlan, drága bőrcipőt.

Mindezt nem vettem észre azonnal. Csak szivacsos kézfogását éreztem, és egy sajátos, Putchek-szerű zavaros képet láttam.

Gannick, a főnököm, ingujjban ült az íróasztala mögött, azon a speciális székén, amitől nem látszott annyira törpének, Magas homloka a szokásosnál valamivel kevésbé volt barázdált, kicsi vállai majdnem nyugalmat sugároztak, szúrós fekete tekintete ez egyszer viszonylag nyugodt volt.

Gannick örült valaminek. Putchek szaftos bevételt jelentett…

A vigyorgásból igyekeztem valami halvány, de felületesen meleg mosolyra váltani, és leültem Putchekkel szembe úgy, hogy kilássak az ablakon Manhattan megdermedt, törékeny toronyerdejére. Dermedt, gondoltam. Akárcsak én.

– Kávét, Barry? – kérdezte Gannick

– Kösz, nem,

– Nincs szüksége kávéra – magyarázta Gannick látszatbizalmasan Putcheknek. – Még kokainra sem. Barry Thorpe adrenalinnal működik.

Elmosolyodott, ezzel akarta tompítani szavai élét. Ezek szerint fásultabbnak látszottam, mint gondoltam,

Putchek igyekezett megérteni a viccet, és mindkettőnkre rákacsintott.

– Óóó, ha-ha, he-he…

Gannick folytatta:

– Barry, a következő ügyfelünk az Éden Club Mennybéli Vakációja, gondolom már hallottad a pletykákat.

– Semmilyen pletykát nem hallottam.

– Szóval ez egy kicsit, hát, szokatlan feladat, és mivel te Barry szintén kicsit, hogy is mondjam, szokatlan vagy – megállt, hogy legyen időnk kuncogni, hát kuncogtunk gondoltam, neked kéne kézbe venni az ügyet.

Mosolygott én meg igyekeztem, hogy lássék rajtam az elégedettség. Olyan érzésem volt, mintha az arcizmaimat mozgató zsinegek túlfeszültek volna, mert nem sikerült olyan képet vágnom, amilyet szerettem volna

– Jól vagy, Barry? – kérdezte Gannick.

– Csak fáradt – igyekeztem kicsit jobban összeszedni magam, úgy tenni, mintha élnék. – Nos, van valami prospektus, sajtóanyag, esetleg diafelvételek?

– Milyen diafelvételek? – kérdezte Putchek,

– Hát a nyaralótelepről vagy…

– Nincsen nyaralótelep! – Putchek összetette a kezét, mintha tapsolni akarna, aztán inkább boldogan széttárta, izgett-mozgott a székén, és kicsit játékosan azt mondta: – Tudja Barry, az Éden Club nem itt a Földön nyaraltatja az embereket.

Most rajtam volt a sor, hogy zavartan pislogjak. A szoba egyre nagyobb részét láttam már tisztán. Sikerült felkelteniük az érdeklődésemet. Gannickhoz fordultam.

– Javíts ki, ha tévedek, tudom, hogy kicsit le vagyok maradva. Kihagytam volna húsz vagy harminc évet? Hirtelen a huszonegyedik századba kerültünk? Legutóbbi híreim szerint 1998-at írunk. Ebben biztos vagyok. A bolygóközi utazást még nem szervezték meg. igaz?

– Csak fogalmazás kérdése, A szó szoros értelmében nem másik bolygóra küldjük az embereket – magyarázta Putchek. – Egy másik... másik egzisztenciális pontba telepítjük őket át. Egy másik kiterjedésbe; metafizikai kifejezéssel élve a Mennybe küldjük őket.

Előbb Putchekre bámultam, aztán Gannickra.

– A Mennybe. Valamilyen érzékcsalódásra épülő lézershow, he? 360 fokos vetítővászon, illatorgia?

Gannick lassan formázta a szavakat:

– Neem. Betesznek egy gépbe és... és fizikailag tényleg úgy érzed, hogy valahova máshova kerültél. Amolyan agyutazás, gondolom, az agy stimulálása, vagy… – udvarias érdeklődéssel nézett Putchekre,

A kérdezett hümmögött, felkészült a magyarázatra:

– Igen, így is lehetne mondani. – Rám szegezte a pillantását. – Valójában az segítene a legtöbbet, ha maga is odamenne. Személyesen. Akkor… megértené. – Zavartnak látszott, a cipőjén tükröződő képmását nézegette, a szája csukva, már amennyire a nyuszifogaitól ez lehetséges volt.

Hirtelen aggódni kezdtem.

Másnap szombat volt.

Az üzleti célokat szolgáló munkatörvények szerint a lakosság zömének szombaton is dolgoznia kellett. De nekem nem. Egy pohár itallal a kezemben bóklászhattam hétvégi házamban. Minél többet ittam, annál nyomottabb lettem, besötétítettem az ablakot, lejjebb vettem a lámpafényt, élveztem a búbánatot, a házat körbe ölelő sötétséget. Eszembe jutott, hogy hétfőn kell mennem megnézni az Éden Club bemutatóját.

A Mennybe küldjük őket, mondta Putchek. Neurológiai Mennybe, gondoltam. Valami örömszerző masina, talán.

Putchek árlistája alapján a Mennyországot csak kevesen engedhették meg maguknak.

Vállat vontam. Mi ebben az új?

A panorámaablakhoz léptem, megnyomtam a gombot, és az ablaküveg átlátszóvá változott. A tavaszi délután megdöbbentett, majdnem ízléstelenül harsány volt házam mesterséges félhomálya után.

Belehunyorogtam a hívatlan napfénybe, a whiskey-től megfájdult a fejem. A kezem reszketett. Kinéztem Hartford egyik legszebb külvárosára. Az utakat szegélyező fákon frissen nyíló puha, zöld levélfelhők; itt-ott a pompás, virágzó gyümölcsfák pom-pomjai. Most jöttem rá, hogy nem is tudom, milyen fák ezek. Öt éve lakom itt, és nem tudom, milyen fák állnak az utcánkban. Ami azt illeti, a szomszédom keresztnevével is bajban lennék.

Azt azért tudtam, hogy a szomszédom Megbízható Személy, Connecticut Village-ben mindenkit ellenőrzött a Biztonsági Rendészet. Amikor behajtasz, a biztonsági őrnek felmutatod a lakókártyádat vagy a látogatószámodat. Lakókártyát csak akkor kap az ember, ha B-3 hitelszinten van, és természetesen nincsen priusza, Zárt közösség a mienk, alapvetően nem különösebben barátságos; a késő huszadik század valódi közösségi érzés töredékének anti-gyökerei ide is elértek, ide, ahol minden olyan barátságosnak látszik. Van televíziónk, interaktív videónk, TV-shop hálózatunk. Megvan a magunk életformája. Lerázzuk magunkról a külvilág ismeretlenjeiért érzett felelősséget. Nem engedjük be őket. Mert az egyik ismeretlen után jön a másik; az ellenőrző ponttól nem is olyan távol fekszik a hartfordi roggyant nyomortanya, zsúfolásig tele azokkal az ismeretlenekkel, akikkel mi nem szívesen találkoznánk. Igyekszünk nem is gondolni rájuk.

Nem voltam mindig a Connecticut Village modell-lakója. Mielőtt belekeveredtem volna a pénzvadászatba, a The Reformist-nak írtam cikkeket. Azelőtt, hogy Gannick rám talált. Meglehetősen puritán, ostobán idealista dolgokat írtam, mint például ez:

Minden városnak megvan a maga nyomornegyede, a rendezett, biztonságos, urbánus falvakká átalakult városok közötti köpetekből kifejlődő zajos körzetek.

A hajléktalanok légióinak menekültjei; azok, akik elvesztették hivatásukul, akik kiestek minden munkahelyről, akik korábban az olajiparban, a tengeren túli vállalkozásokon dolgoztak, akkor, amikor az olaj még nem számított elavult energiaforrásnak, azok, akik az építkezéseken dolgoztak mielőtt a megrendelők áttértek volna a 75%-ban előre gyártott szerkezetekre és robottechnikára. Azok, akiknek nincs szakképzettsége, vagy azok, akik nem kaptak munkát az ország legnagyobb munkaadójánál, a szolgáltatóiparnál, ennél a hatalmas, fogyasztásellátó mechanizmusnál, amely leginkább a szárnyas-tenyésztő farmok csibeetetőire emlékeztet.,,

A nyomornegyedek lakói azok az emberek, akik egy vagy két évtizeddel ezelőtt megteremtették azt a gazdaságot, amely most a kiváltságosokat táplálja. A munkanélküli feketék természetesen a nyomornegyedekben laknak. És az öregek is. A 70-es 80-as évek demográfiai hullámvölgye, és a geriátriai gyógyszerek hatásának köszönhetően a népesség zöme elöregedett. És közülük milliókat elhagytak, kilöktek, elfelejtettek. A poszt-jóléti társadalom tökéletesen elfeledkezik róluk… a friss, új, yuppie-ragyogásban élő világ, ahol a vállalkozók a messiások, ahol azok, akiknek nem sikerül keresniük, kiűzetnek a külső sötétségbe, a profit-perem határa mögé...

Szóval ilyeneket. Ostobaságokat. Az egyetemi zsurnalizmus általánosságait. Felesleges ilyesmiken rágódni, hiszen a válasz mindig ugyanaz. Azt mondják, „És akkor mi van?"

Ha a Lakóbizottság tudta volna, hogy miket írtam a The Reformist-ba, soha nem mentem volna át a Connecticut Víllage biztonsági ellenőrzésén.

Olykor a szabadpályán elhajlottam a nyomornegyed mellett.

Tudtam, hogy megvesztegetés van valahol a dologban. Akkor jöttem rá, amikor Gannick azt mondta:

– Az FDA teljes kőrű jóváhagyással támogatja a Éden Clubot. A központi irodával az élen, mindenki sorban áll, hogy áldását adhassa.

Az volt a gyanús, ahogy mondta. Gyorsan, azzal a felhanggal, amivel azt jelezte, hogy ne sokat foglakozzam az ügynek evvel a részével. Tehát nem kérdeztem meg, hogy az újságok miért nem írtak még róla. Nyilvánvalóan nem lehet könnyű titokban tartani mindent addig, amíg a szövetségi kormány jóváhagyása fait accompli nem lesz. Nem kell szimatoló szenátusi albizottság, ami késleltetné a jóváhagyást…

Hétfő délután volt, és mindannyian, az Éden Club leendő bemutatótermében voltunk. Én, Gannick, Putchek és Putchek titkárnője, Buffy {* Buffy angolul azt jelenti: részeges, ittas, pityókás}. A csaj afféle emberbe oltott Happy Face, aki láthatóan egyáltalán nem szégyellte, hogy kicsit pityókásnak néz ki.

A bemutatóterem egy hatalmas utazási ügynökség külső irodája volt, A plakátok, a brosúrtartók, íróasztalok és a kövér, középkorú, keményre bodorított frizurájú hölgyek eltűntek, csak a fagyasztott tejhez hasonló transzportáló szerkezet magasodott a fluoreszkáló fényben a szoba egyik sarkában, és néhány festékfoltos újság hevert a frissen mázolt falak mellett.

Ránéztem a transzportáló szerkezetre: nyugi, valószínűleg veszélytelen, mondtam magamnak,

Annak látszott. Olyan volt, mint a kis versenyautóülés-utánzatok a videós játéktermekben. Csakhogy ez kívülről is dizájnos kivitelezésű volt; gyöngyházutánzatú könnycsepp szobor, A kis ajtó nyitva állt. Bent egy szék volt, a műszerfalon néhány tárcsa. Semmi komoly irányítófal meg ilyesmi.

– Sisak nem kell? – kérdeztem. – Drótok az agyba, hogy megteremtsék az illúziót? Vagy csak beinjekciózzák őket valamivel…? – köhögnöm kellett; a friss kék falfesték még enyhén párolgott.

Putchek megköszörülte a torkát.

– Nem. Semmilyen, hogy úgy mondjam anyagra sincs szükség, Majdnem automatikusan történik a dolog,

Buffy, ahogy ez várható, alacsony, kövérkés, barnahajú és gödröcskés arcú lány volt. Porcelánkék szeme ezüstösen csillogott, tömpe, dundi fehér ujjait nevetségesen meghosszabbították ötcentis műkörmei; kékre lakkozva, fehér csillámokkal. Kezeslábast viselt, valószínűleg ilyennek képzelte el a berepülőpilóták szerelését.

– Készen vagyok – mondta Gannicknak, egy leheletnyit túl lelkesen. Hangja elfúló és őrjítően affektáló volt.

– Máskor is csinált már ilyet, Buffy? – kérdeztem.

– Igen, persze, aha – csilingelte. – Ühüm, és van egy tesztpilótánk is, azelőtt meg majmokkal és galambokkal csináltuk.

– Még most is használnak galambokat – súgta Gannick, miközben a lány megfordult és bemászott a gépbe. Becsukta maga mögött az ajtót. A gépezet zümmögni kezdet,

Putchek hátra hajtotta a fejét, mintha valamelyik kedvenc dalára fülelne. Mocskos szemüvege megtisztulni látszott a fényben.

– Az egyik legfontosabb eladási ajánlatunk a pénz-visszafizetési garancia – hadarta szinte oda sem figyelve,

Gannick szemöldöke a magasba szaladt.

– Pénz-visszafizetési garancia? Nagyon kockázatos lesz, Frank. Úgy értve, mindenki roppant lelkes volt, aki kipróbálta – de hát annyi féle ember van. Az agy kémiai összetétele, a metabolizmus; nincs két egyforma ember, Frank, Ha csak 20%-nak nem tetszik a dolog…

– A részletekbe nem mehetek bele – mondta lassan Putchek, és megint a cipőjében nézte magát, a kezét zsebre vágta, – De mondjuk kilencvenkilenc százalékban biztosak vagyunk abban, hogy gyakorlatilag mindenkinek tetszeni fog. Természetesen van kockázat. De megéri.

A zümmögés egyre magasabb frekvenciát ért el, és megrándultam, amikor túllépte a hallásküszöböt. Megremegtem, a mellkasom elszorult, a torkomban gombócot éreztem. Egy röpke pillanatig az volt az érzésem, hogy Buffy körülöttem lebeg. Mindent kitöltő őrzés volt, higgyék el nekem. Aztán ismét minden normális lett,

Putchek az állványra nézett.

– Körülbelül öt perc múlva kint lesz. A vakációnak vége.

Ránéztem.

– Ennek mi az ára?

– Hát, ha beindul az üzlet, gondolom ötezer új dolcsi nyaralásonként. A gépeket a következő évtizedben még biztos nem adjuk el, és meg van szaszerolva trükkösre, tehát ha valaki betör, mert kíváncsi rá, hogyan működik, csak egy halom füstölgő salakot talál majd...

– Ötezer új dollár... – bámultam rá. Ezer peták egy percért?

Magamon éreztem Gannick tekintetét. Ne bántsd meg az ügyfelet, üzente a pillantása.

Putchek nyugodt maradt.

– Csak objektíve. Nekik nem öt perc. Hónapoknak tűnik. Attól függően, hogy mennyire szubjektív a személyiségük. Olyan érzésük lesz, mintha legalább egy hónapot töltöttek volna távol. Lesznek, akik egy örökkévalóságnak élik meg. Tiszta, megszakítatlan boldogságban. – Rám nézett, mintha azt kérdezte volna: – Na, ehhez mit szólsz? – A feje a helyére billent. Nyitott szája engem vett célba – ha akarom, megnézhettem volna a manduláit is.

Bejött Putchek egyik technikusa. Szőke srác volt, szamuráj hajviselettel. Narancssárga kezeslábas volt rajta, a két vállán gondosan felvarrt Éden Club felirattal. Valamit dudorászott, a dallam, távoli kagylózene szüremkedett ki, a walkman fülhallgatójából. Egy doboz mikrochipet vitt a szerkezethez, közben a fejét a zene ütemére tekergette. Putchek ingerülten figyelte:

– Chucky, nem ehhez az állványhoz kell az irányítóchip, hanem a másikhoz.

De Chucky nem hallotta. Kinyitotta a szerkezet ajtaját.

Üres volt.

Gannick elém tette a whiskyt.

– Idd meg. – Orvosi utasításnak hangzott.

Putchek irodájában voltunk, én Putchek székében ültem. Aggodalmasan állt mellettem, olyan mozdulatot tett, mint amikor a legyek dörzsölik össze a lábukat. Az asztal másik oldalán Gannick dühösen méregetett. Remek benyomást keltesz a megbízóban. Remeket – mondta a tekintete.

De a lány eltűnt.

– Mindjárt rendben leszek – mondtam. – Csak... egy pillanatig olyan furcsán éreztem magamat. – Putchekre néztem, aztán elfordítottam a széket, hogy ne érezzem a leheletét. – Ez valami színpadi varázsdoboz?

Megrázta a fejét.

– Nem, Elment. Projektált. A terepek között utazik. Úgy gondoltuk, jobb, ha az emberek egy ideig abban a hitben élnek, hogy az utazás csak a fejükben történik. Attól tartunk, hogy egyébként nagyon megijednének... De higgye el... a lány...

– Ég a fülem – jelentette ki Buffy kuncogva, amikor belépett a szobába. Kipirult, boldog volt, akár egy hároméves, akinek tele a szája csokoládéval.

– Jól vagyok – mondta. – Megjártam a Mennyországot.

Amikor egyedül vagyok otthon, meg-megnézem a szabadjegyemet és igyekszem magam rábeszélni egy Mennybéli utazásra, Gannick azt akarja, hogy elmenjek, Szerinte ez inspirálólag hatna rám. Mindenki szeretett volna elmenni, Mind a három ex-feleségem felhívott, hogy szerezzek nekik jegyet. Jegyet a Mennyországba. Mintha nem neveztek volna embertelennek, hidegvérűnek, meg mindenféle másnak, aminek a gondolatától is összeszorul a gyomrom. Betty és Tracy körbehízelegtek, az odaadó testvérke szerepében tetszelegtek. Célia természetesen azt mondta:

– Tartozol vele, meg még többel is, te szemét.

De én nem mentem el a Mennyországba. Hosszú ideig nem. Magamnak azt mondtam, hogy Winslow miatt. De az valójában csak kifogás volt.

Jó kifogás, mert Winslow félős. Hat hónappal Buffy eltűnése és visszatérése után találkoztunk. Péntek este volt, A hétközbeni lakásomban voltam, csomagoltam, hogy a hétvégére kimenjek connecticuti házamba. Ez az az időpont, amikor a legkevésbé szeretem, ha félbeszakítanak. Tehát amikor megszólalt a csengő és kinyitottam a bejárati ajtót, felhördültem:

– Egen. Mi kéne?

Felmutatta a jelvényét. Kinyitotta a tárcáját, belül átlósan a foszforeszkáló felirat:

Jeffrey C. Winslow, különleges ügynök, Élelmiszer és Gyógyszer Ügyosztály

– Mr. Barry Thorpe?

– Ühüm, gondolom felesleges lenne tagadni,

Winslow nem villantotta rám mosolyát. Fekete öltönyt viselt, és a bürokrata körökben divatos háromnyelvű nyakkendőt. És albínó volt. Egy kísértet. A Letűnt Bürokrácia Szelleme, gondoltam. Láncok és bilincs helyett alumitech diplomatatáskát cipel.

Olyan arckifejezéssel méregetett, ami leginkább az Idegeneknek Tilos az Átjárás megfellebbezhetetlen szigorát idézte fel bennem.

– Mr. Thorpe, a cégünk által az Éden Club számára kiadott ideiglenes engedéllyel kapcsolatban kell felkeresnem néhány embert. Bemehetek?

– Rossz helyre érkezett, Én csak egy kiskutya vagyok. Nem az enyém a konc, Putchekkel kéne beszélnie, vagy Gaunick-kal.

– Már beszéltem velük. És újra beszélni fogok velük. – Várt.

Az FDA nemcsak az élelmiszerekért és gyógyszerekért felelős. A Éden Club olyan szerkezetet használt, amely fizikailag hatott az emberekre, ez az FDA hatáskörébe tartozott, kövei késképpen Winslowéba is.

Beletörődően mondtam:

– Jöjjön be.

Tele von kérdésekkel. Semmi vádaskodás. Minden kérdés rutinkérdésnek látszott. – Amikor a vakációról visszatérőket arról kérdezik, hogy mennyire elégedettek, kapnak-e pénzt az interjúért? – Az összes kérdésre előre tudta a választ.

Amíg aztán váratlanul nekem szegezte:

– Tud arról, hogy Mr. Putchek vagy Mr. Gannick. esetleg a képviselőik lefizetik az FDA ügynökeit vagy funkcionáriusait?

Azt gondoltam: – Nem, erről nem beszélnek senki másnak csak annak a pasasnak, akit megvesztegetnek – De hangosan csak annyit mondtam:

– Nem.

– Nagyon köszönöm. – Felállt, Puha volt a kézfogása. – Egyelőre ennyi is megteszi.

És elment.

Egyelőre?

Kimentem a sarki bárba, kerestem egy fizetős telefonfülkét, és felhívtam Gannickot

– Semmiség – mondta. – Bürokrata hatalmi játék az FDA-ban. Ez a Winslow azoknak dolgozik, akik szeretnék megnyerni a játszmát, be akarják bizonyítani, hogy az FDA vezetői hibáznak, át akarják venni a hatalmat. De semmi bizonyítékuk sincs. Izé... kérdezett az elszenesedett indítóállvány effektusról? A fizikai mellékhatásokról?

– Nem. És azok milyen mellékhatások? Gannick, erről a dologról őszinte tájékoztatást kell kapnom ahhoz, hogy…

– Hé, semmit nem titkolunk előled. Semmi lényegeset. Emiatt ne aggódj. Szarrágás az egész. Te, odaég a hűs. Muszáj mennem... Figyelj, Barry, menj ki Connecticutba, és felejtsd el az egészet.

Ismerem Gannick ne-kérdezz-ha-szereted-a-fizetési-csekkedet hangsúlyát, tehát letettem a kagylót, és igyekeztem elfeledkezni Winslowról.

Isten tudja, remekül hangzott, amikor az emberek beszámoltak róla.

Az irodámban voltam, a Szövetségi Műsorközlő Ügynökség főműsoridőben leadott showjának legutóbbi 15 másodperces sikerét figyeltem – Yoshio Smith: A CIA merénylője. A talk-show egyik fő támogatója az Éden Club volt.

Alejandro Buckner, a neves író a videofelvételen az Éden Club által szervezett vakációjáról számolt be. Még látszott rajta a ragyogás. Az utóhatás, a gyönyörűség. Buckner arca kerek volt, és normális körülmények között egy szadista cupidóra emlékeztetett, de ma kifejezetten kerubi látványt nyújtott.

– A Mennyország nem csak a keresztényeké. Semmi bizonyítékot sem találtam a bibliai isten létére, nincsenek angyalok, bár a Mennyország prefektusai valószínűleg kitöltik a számlát. De a Mennyország kielégíti a keresztényeket, a buddhistákat, a hindukat, bárkit.

– Vannak, akik azt állítják, hogy a Mennyországot mindenki másképp látja – de ez nem teljesen igaz. Van földrajza, határozott topográfiai jellegzetességei… csak az a kérdés, hogy melyik részére projektálódik át az utazó. Ezt pedig az ember saját személyisége dönti el. Van, aki a bukolikus Mennyországba kerül, mások a városi Mennyországba, Ismét mások amolyan idealizált kertvárosi Mennyországba utaznak. Ami engem illet, én megrögzött urbánus Mennylakó vagyok – fedett kertek sorát láttam, a babiloni Függőkért és a manhattani felhőkarcolók keverékét, Ugyanakkor természetesen a Mennyországban nincsen galambürülék. Nincs szmog, nincsen savas eső, nincsen helikopter-robaj, nem sivítanak a repülőgépek, nincs hangrobbanás – viszont lehet sárkányrepülőket látni, elképesztően kecsesek. Minden ragyogónak látszik, mint amikor bizonyos kábszert vesz be az ember – de ha közelebbről megnézed, kiderül, hogy tiszta ragyogás amit látsz, a tárgy tökéletességének természetes csillogása; az ember nem fárad el a Mennyországban, de olykor azért alszol, és ez valahogy mindig akkor történik, amikor a körülötted lévő emberek aludni akarnak. Nincsenek szúnyogok, vérszívók, férgek, nincs ürítés, nincs szájszag; szex van a Mennyországban, úgy ahogy szereti az ember, de leginkább a tánchoz hasonlítanám – valahogy elveszti földi nehézkességét. És sosem lesz szertelen, az orgazmus lassú, tökéletes, és utána nem lesz enervált az ember. Az asztalon annyi az étel, amennyire szükséged van, de mégsem esel a falánkság bűnébe. Nem törnek a csontjaid, nem lehetsz beteg. Semmi nem hal meg. Minden könnyű, semmi sem unalmas. Nincsenek közhelyes fajankók, beszélgetés közben nem száll el az angyal feletted, nem ismerik a feszengő csöndet. Az illatok tiszták és puhák, és nincsen bűz. Ismételten csak azt mondhatom, hogy a Mennyországban semmi nem unalmas. Létezik vihar, hó – de csak ha olyan hangulatban van az ember. A vetélkedés soha nem párosul keserűséggel. A Mennyországban minden verseny dicsőséges sport.

Nem lehet ennyire tökéletes – gondoltam. Nem akartam, hogy az legyen. A tökéletesség gyanús, lehetetlen. Én azt akartam, hogy a Mennyország valódi legyen. Úgyhogy megkönnyebbülten hallottam a következő mondatokat:

– Az ember nem teheti egyszerűen azt amit akar. Ha ki szeretnéd faggatni a többi entitást – úgy néznek ki, mintha emberek lennének, de nem azok, puhák és csillogóak – szóval, ha kellemetlen kérdéseket teszünk fel, akkor az egyik Tökéletes megfogalmazásával élve „nem megfelelő pszichodinamikát" vittünk magunkkal, „neurotikus csatlakozást", és ez nem helyénvaló a Mennyben. Ezért a Tökéletesek – olyanok, mint a szentjánosbogarak csillogása, a bogarak nélkül, és sokkal nagyobbak – köréd gyűlnek, és valahogy lenyugtatnak, kisimítanak, és akkor elfeledkezel a nyomulásról, az erőszakosságról… és a kérdéseidről. A kérdésekre egyébként valamiféle benyomással válaszolnak: hogy a hely tényleg az, amit feltehetőleg megérdemelsz. Az „univerzummal való egyesülés egy magasabb stádiuma". És ezzel a válasszal kell beérnünk... De van még valami, valami fura…

Előre hajoltam, feszülten figyeltem.

Buckner most kicsit elvontabban fogalmazott:

– Az entitások, akik állandóan jelen vannak, akik bennszülöttek, szóval úgy néznek az emberre, mint... a lenézés nem jó szó, mert nincs bennük semmi sznobéria, nem is barátságtalanok… de mégis érezni valamiféle jóindulatú csodálkozást. Mintha sejtenék, hogy az ember nem oda tartozik…

A szalagnak vége lett. Gannick kérdezőbiztosának nem tetszett az az irány, amerre Buckner ment, és amúgy is elég sok pozitív élményről számolt már be. A szalagnak vége lett, és bejött a szokásos monitorkép – ki akartam kapcsolni a készüléket, de mégsem tettem. Friss híreket olvastak be.

Egy órával korábban Bronxban négy lakóház összedőlt. Az eseménynek feltehetőleg 270 halottja és sebesültje van. „Az épület egyes részei egyszerűen elporladtak" idézték a házkezelőségi bizottság tagjának szavait „Hasonló dolog történt két hete Chicagóban – szintén egy alacsony bérű lakótelepen – véleményünk szerint termeszhangyák vagy a savas eső okozhatta e régi épületek összeomlását".

Bogarak, savas eső, vagy mindkettő. Oh! A magyarázat. Jő érzés, hogy az ilyen esetekre is van magyarázat. Még akkor is. ha rosszul hangzik, amikor jobban belegondolsz. Hát ne gondolj bele, mondtam magamban!

Csörgött a telefon. Winslow keresett. Nem kapcsoltam rá a képernyőre. Nem akartam látni fehér arcát és fekete öltönyét.

– Mr. Thorpe – mondta –, szeretném, ha tudná, hogy ha bármit, ismétlem bármit el akarna mondani, magam gondoskodom személyes biztonságáról. A vádeljárás keretein belül,

– Winslow, maga az FDA-nak és nem az FBI-nak dolgozik. Eltévedt, jó ember.

– Mondjuk ez egy kicsit más jellegű, különleges nyomozás. Ha tud valamit az Éden Club jelenséggel kapcsolatos Fizikai Mellékhatásokról…

– Tényleg nem tudom, miről beszél – mondtam őszintén,

– Ha ezt a játékot választja, rendben. Majd meglátjuk, ki lesz a nyertes.

– FDA, Winslow, FDA. A másik a Szövetségi Nyomozó…

Letette.

Vállat vontam. De aztán eszembe jutott valami: vagy bolond, vagy bajban vagyunk; és nem tudunk róla.

Ne gondolj rá. Ez legyen Gannick gondja.

Haza mentem.

Kényelmes habfotelemben ücsörögtem, mesterséges ölelésébe fészkeltem magam. Az ablakokat elhomályosítottam, a fények csak halványan világítottak; titkos játékomat játszottam, úgy tettem, mintha éjjel lenne és kint sötétség; minden esetre bent sötét volt. Üldögéltem, iszogattam a Johnnie Walkerst, hallgattam, hogy a TV-ben a mennybéli vakációkról beszéltek, és azt gondoltam: Nem szeretem ezt az életet. Nem szeretem ezt a világot. Akkor miért nem megyek el?

A Különleges Esetek riportere most az „Éden Club jelenségről" beszélt. Elmesélte, hogy az Éden Club visszatérői a ragyogás elmúltával depressziósak és közönyösek lesznek. Megállapította, hogy tényleges fizikai függőség nem alakult ki, de igenis vannak megszállottságra utaló jelek.

– Ha az ember túljutott a depresszión – magyarázta egy visszatért a kameráknak –, visszakerül a hétköznapok kerékvágásába. Egy darabig minden szürke, piszkos, fáradt és feszült – de hamarosan ismét élvezni tudod az életet, és már nem vágyakozol örökösen a Mennyország után. De abban a minutumban, hogy megvan rá a pénzed, ember, azonnal feliratkozol.

Pszichiáterek, tudtam, hogy az Éden Club fizeti őket, hosszasan, semmitmondó és gördülékeny frázisokkal ecsetelték a Éden Club vakáció terápiás előnyeit. Néhány déli szenátor sötéten motyogott valamit a vallási következményekről. Az Éden Club az úti célt már nem nevezte „Mennyországnak", de mindenki annak tartotta. A Morális Többség tehát megmakacsolta magát és duzzogott.

Wexler szenátor követelte, hogy vizsgálják ki, milyen kockázatokkal járhat az utazás. Azt állította, hogy csak idő kérdése és a transzportáló gép meghibásodik, esetleg valakit a hegyekbe, az óceánba – vagy a pokolba küld. És ha ez nem következik be, akkor is baj lehel a lopott utaztató gépekkel – eddig az összes lopott készülékről kiderült, hogy svindli. Az Éden Club nem volt hajlandó a franchise-ra, Minden törvényes erejével ragaszkodott monopol helyzetéhez, amit a 400 millió dolláros haszon lehetővé is tett. Ez elég nagy erőnek bizonyult.

A Különleges Esetek után megittam a harmadik whiskymet, és meghallgattam, amint a hírolvasó gyászosan bejelenti, hogy igen, a kormány beismerte: az ország a csőd felé tart, mélyül a gazdasági válság. Igen, váratlan olajhiánnyal küszködünk, általános energiaválsággal, az országban az energiatelepek generátorainál járványveszélyel kell számolni; és így van ez az egész világon... és a nyomortelepek egyre nőnek, dagadnak, duzzadnak.

Visszatekertem a kazettát, mert még egyszer meg akartam hallgatni Bucknert, de most már jegyzeteltem is.

Az Éden Club a csúcson volt. Mindenki az Éden Clubról beszélt. Gyanakvás, düh, nyomozás. De az Éden Club mindezt túlélte, és Gannick meg jómagam megtettük amit kellett. Végeztük a munkánkat.

Addig nem biztos a Paradicsom… amíg ki nem próbálta az Éden Clubot.

És: Azt hiszi, hogy ez (itt egy Kodachrome felvétel a csodás csendes-óceáni tengerpartról: mélykék ég, kristálytiszta víz, emblematikusan tökéletes pálmafák) a Paradicsom? Még nem próbálta ki az Éden Clubot! És: Éden Club: Kinek kell a kábítószer?

Az ingyenjegyemet otthon az íróasztalomba zártam el.

Gannick folyton nyaggatott, hogy utazzak. Putchek szintúgy. Putchek maga is elutazott néhányszor. Van egy határ, hogy hányszor lehet menni, mennyi ideig lehet maradni. Ez valahol a test elektromágneses nyomásával van összefüggésben, és Putchek olyan gyakran ment, amilyen gyakran csak a biztonsági szabályok lehetővé tették.

Gannick nem ment át. Azt mondta, neki az a Mennyország, ha a klubjában pókerezik, és csinos lányok hozzák a száraz martinikat.

– Viszont azt szeretném, ha te elmennék. Oké, Barry?

Szóval egy évvel azután, hogy Buffy eltűnt és megkerült, a lakásomban ültem. Szombat este volt, és azon gondolkoztam, hogy használni kéne a jegyemet. Winslow miatt nem kellett aggódnom – egyszer még meglátogatott, de semmi új nem történt. Szinte már el is feledkeztem róla.

A nyomortanyák lakói nem engedhették meg maguknak, hogy jegyet váltsanak a Mennyországba. De nekem van jegyem. Akkor miért nem használom? Kinyitottam a széfemet, ott tartottam a kártyát. Megnéztem. Nem egészen…

Ekkor szólalt meg az ajtócsengő. Valahogy tudtam, hogy Winslow az.

Bűntudatosan elzártam a belépőt és kinyitottam az ajtót – aztán csak bámultam. Megváltozott. Eltűnt róla a máz. A kitűző és az alumitech diplomatatáska is. Olcsó, előre gyártott papíröltönyt viselt és sötét szemüveget; a bal lencse törött volt, Sörszagot árasztott, és az ajtónak dőlt.

Egy másik Winslow állt az ajtómban, s így sokkal jobban tetszett.

– Beszélnünk kell – mondta.

– Jöjjön be, kap egy italt – feleltem, – Már ha szüksége van még rá.

A zsebébe nyúlt és egy pisztolyt vett elő. Kicsi, 25-öst, ami ebből a távolságból gyönyörűen keresztül lukasztott volna.

– Nem. Maga jöjjön ki. Elmegyünk kocsikázni.

Hepehupás földúton gyalogoltunk az ereszkedő szürke égbolt alatt. A horizonton a lebukó nap fénye pirosra festette a felhőket. Szemerkélni kezdett az eső. A vörös fényben úgy tűnt, mintha a felhők véreznének. Bádogváros viskói között sétáltunk, olyan bűzben, amely önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy visszafordítson, de a pisztoly Winslow kabátzsebében dudorodott. De ő csak beszélt, beszélt és beszélt a részegek túláradó körülményes bőbeszédűségével.

– Mr. Danville – ő a főnököm – amolyan névtelen fülest kapott, két jogász közötti beszélgetésről készült feljegyzést, az egyik egy bizonyos Janet Rivera, a másik a Éden Clubnak dolgozott. A Éden Club komoly suskát, egy millió dollárt ígért Janet Riverának, ő meg fogta a pénzt és futott. Úgy tűnik, hogy a transzportáló gépen módosíthattak valamit, vagy rosszkor érkezett az elektromos lökés, mindegy, a lényeg az, hogy az utas a pokolhoz nagyon hasonló helyre került. Talán olyan helyre, mint ez itt…

Lazán a zsúfolt, sárba fulladó, toldozott-foltozott, mocskos viskókra mutatott; fáradt arcok kukucskáltak ki az omladozó, görbe ajtónyílásokra szegezett nejlonok mögül.

– Lehet, hogy ennél is rosszabb volt, Ms. Rivera a Pokolba került. Mindenestre kis híján megőrült... Vigyázzon, ez a kutya a combjából akar egy harapást. Elvadult állat…

Sovány, sárga korcs volt, a szeme felhős, pecek zsineg és a hörgés. Winslow elővette a pisztolyt a zsebéből:

– Jó lesz a gyerekeknek ennivalónak – mondta, és fejbe lőtte a kutyát, A lövés hangjától ugrottam egyet. Az állat lába megroggyant, és rángatózva elesett. Egy magában motyogó öregasszony kecmergett elő, és a farkánál fogva a viskójába húzta a dögöt.

– Az átirat fölkeltette az érdeklődésünket – folytatta Winslow, ahogy tovább mentünk az úton. (Hátra néztem, egy kis tömeg követett bennünket tisztes távolságból, a madárijesztők gyülekezete.) – Lehetőséget adott arra, hogy lebuktassuk a fejeseket Korruptak, és nekünk elegünk volt belőlük. Próbálkoztunk, próbálkoztunk, és nem várt eredményre jutottunk, Kiderült, hogy az Éden Club nyaralói számának növekedése és a környezetükben élő emberek életkörülményeinek romlása között valamilyen összefüggés van, Putchek tudott erről: ezt nevezték rakétasiló-elszenesedés-szindrómának, mert a Mennyországi utazást a rakéta kilövéséhez hasonlították – és az indítóállványt a rakétaindító motorok lángja elszenesíti. Az Éden Club indítóállványa pedig a mi világunk: a fokozódó recesszió, az egyre táguló szakadék gazdagok és szegények között. És a dolgok előrehaladtával a hasonlat, az elszenesedés, szó szerint értendő. Oda nézzen, Thorpe… mutatott valamire.

Egy gödörhöz értünk. Széltében legalább 400 yard, és mélyebb, semhogy leláthattam volna az aljára. Finom, szürkésfekete por lepte el. A kalyibák pont a szélére épültek. A peremhez legközelebbi tákolmányok félig szétestek, félig belesüllyedtek a puha, hamus talajba.

A sűrű, olajos esőcseppek kis krátereket vájtak a földbe, doboltak a bádogtetőkön, egyre gyorsabban és gyorsabban, ahogy erősödött a felhőszakadás. A hatása alatt a kráter peremén álló három ház összeomlott. Úgy rogytak össze, mint a lelőtt kutya, mint a homokvárak a hullám alatt. Hallottam, hogy a romok alatt emberek kiabálnak, disszonáns kórus sírása; egy-egy pillanatra arcok tűnnek fel a sáros hamuban, rezignációval megbélyegzett arcok. Egy perccel később már el is nyelte őket a verem.

– Sok ilyen van még, Thorpe. Az egész világon. Azután szaporodtak el, hogy az Eden Club igazán nagyban kezdett dolgozni... Ezernyi ember került ezekbe a lukakba. Mindegyiket elkapta valami… lustaság, passzivitás. Kétségbeesés. Tehát nem harcolnak ellene. Érezni lehet a gödör vonzását…

Igaza volt. Éreztem, ahogy magához húz, valamiféle vákuumszívással szippantja ki belőlem az önbecsülést, a túlélési vágyat, az életösztönt. Darabokra szakított, egy lépéssel előrébb akartam menni, hogy a mélybe vethessem magam.

– Szövetségi szinten leplezik... – folytatta Winslow

– Kuss! – feleltem. Elszakítottam a tekintetemé a luktól. Kis híján legyőzött a vágy, nem sok kellett hozzá, hogy ugorjak. Képtelen voltam tovább elviselni.

– Lelő vagy sem – mondtam –, én elmegyek.

Megfordultam és elindultam visszafelé, amerre jöttünk. Vártam a pisztolylövést. Egy pillanattal később mellettem kutyagolt, összehúzta magát, hogy védekezzen eső ellen. Egyszer a levegőbe kellet lőnie, hogy feloszlassa a tömeget.

De húsz perccel később a kocsijában ültünk.

– Talán az, ami velem és Danville-lel történt, része annak a hatásmechanizmusnak, ami azokra vár, akik nem látogatják meg a Mennyországot – magyarázta Winslow. – Talán a végén magát is eléri.

A kocsijában ültünk, hallgattuk, hogy kopog az eső a tetőn. Levette a napszemüvegét, rózsaszín szeme a semmibe bámult.

– Kirúgtak minket. Azt mondták, túlléptük a hatáskörünket, amit egyébként tényleg megtettünk. Hogy kitaláltunk dolgokat. Ami viszont nem igaz. – Oda sem figyelve játszadozott a papíröltöny ujjával. A savas eső megtette a magáét. Egy kis darab az ujjai között maradt. – A pénzem elfogyott. A ruháim rajtam rohadnak el. De ami számít – aminek számítania kell – ...rám nézett – azok az emberek ott kint.

Egy szót sem szóltam. Azon rágódtam, amit láttam.

Folytatta:

– Miért nem utazott el?

– Nem is tudom. Megérzés. Túl messzire ment, túl tökéletesnek látszott. Semmisnek tekintette az én saját Mennyországomat, a mi Mennyországainkat – miközben annyian élnek a földi pokolban. Mindenki hibázhat, de ez sok volt… nem tudtam nem tudomást venni róla... Túl messzire mentek… Ha jól belegondolok, a bűntudat tartott vissza…

– Jó megérzései vannak, Thorpe. Tudtam, már akkor, amikor kikérdeztem – láttam, hogy zavarja ez az egész dolog, Rendesen elvégeztem a magával kapcsolatos házi feladatomat. Elolvastam, amiket évekkel ezelőtt írt. Tudom, hogy nem boldog azzal, amit Gannícknak csinál; arra beszélni rá az embereket, hogy milliókat költsenek értelmetlen fogyasztási vackokra. Ez zavarja magát. De rákapott a pénz ízére.

– Többnyire csak féltem. Hogy nem fogok eleget keresni, nem leszek biztonságban. Rettegtem, hogy ott végzem majd, ahol azok a szerencsétlenek… Tehát meg kellett tennem.

– Nem kellett. És nem is tette. Tudta, hogy hova vezet az út… És most mihez kezd, Thorpe?

– Nincs bizonyítékom a megvesztegetésre. Vagy akármi másra. És hadd mondjak el valamit: az emberek nem akarják, hogy kiderüljön az átverés. Nem akarják megkérdőjelezni, nem akarnak harcolni ellene. A Mennyországot akarják, és tesznek a következményekre. Rengeteg szenátusi választási kampányt fizetnek, mert biztosítani akarják, hogy ne csorbuljon a Mennyországba való utazásuk esélye… Az ég adta világon semmit sem tehetek.

– Téved, Thorpe. Pontosan az Ég Adta Dolgot teheti meg.

Tudtam, mit akar tőlem. Semmi okom, hogy megtegyem. Leléphetek, megúszhatom. Kimászhatok belőle. Magam is elkezdhetek feljárni a Mennyországba. Én…

Nem. Képtelen vagyok rá. Láttam azokat az arcokat, láttam, ahogy elporladtak. Éreztem az entrópia-gödör szívását. Ez a tudás átformált. Elvesztettem erkölcsi ártatlanságomat. És tudtam: nem fordíthatok hátat.

– Mit akar tőlem, mit tegyek?

– Először el kell mennie a Mennyországba.

Nehéz lesz – mondta Winslow. – Talán élete legnehezebb dolga.

Az volt. Olyan, mintha valakit, aki imádja a kiskutyákat, arra kényszerítenének, hogy fojtson meg egyet. Olyan volt, mint tíz év után először találkozni az anyáddal, és akkor – bár szereted – szembe kell köpnöd az egymásra találás pillanatában,

Olyan volt, mint a Mennyben lenni, és ugyanakkor elkerülni az ottlétet. A táj édes volt, puha, meleg, mintha egy impresszionista képbe kerültem volna – és mint a valódi impresszionistáknál, ez a látvány sem volt unalmas. Mezítelen voltam, de nem szégyelltem magamat; először éreztem, hogy a meztelenség nem nevetséges, Súlytalanul lebegtem a fák fölött, épp a megfelelő mennyiségű napsugárzásban, éreztem az áradó zene simogatását, belemerültem az örömfolyamba: a barátok (barátok, akiket soha azelőtt nem láttam) a kertben vártak rám, arcukon fényes boldogsággal fordultak felém…

Elszakítottam magam tőlük, és keresni kezdtem.

Ezzel előhívtam a Mennyország Tökéleteseit; együttlétező gondolatként lebegtek elő a fák közül, kecsesen keringtek körülöttem: puha fények, élő kérdések. Egyre közelebb jöttek, hogy megszabadítsanak rossz Vágyaimtól – de az Akaratot kifejező villámlássorozattal visszalöktem őket. Nem hagytam, hogy besimogassanak a Mennyországba.

Akkor mit akarsz? kérdezték.

Szavak nélkül kérdeztem őket: hogyan lehetséges, hogy beengednek ide minket? Mert ezt a helyet nyilvánvalóan ki kell érdemelni.

Azért engednek ide be, mert ide jöttél. A Nagy Szervező teremtette ezt a helyet; a Nagy Szervező az élő Elv, aki megteremtette a rendet és harmóniát. Itt vagy az Abszolút Harmóniában, tehát a Szervező így akarta.

Elmeséltem, hogy mi történt a világunkban, mi lett a szegényekkel. Hogy romlanak a dolgok. Megkérdeztem, hogy miért történt mindez.

Törvények szabályozzák az anyagról és energiáról való beszélgetést: ha egy palackból megtöltőd a csészét, a palack annyival üresebb lesz. A ti világotok a palack. A kiváltságosaitok pedig kiürítik: a többieknek szenvedniük kell. A fizikai valóság mögött a metafizikai igazság mechanizmusai dolgoznak. Ezt a folyamatot a gépeitekkel megfordítottátok. A ti kiváltságosaitok lopott Kegyelemmel veszik körül magukat, meg nem érdemelt Kegyelemmel: a rend szubatomikus lényegével, amit a kifosztottaktól loptak el. A lopott Kegyelem akadályozza meg, hogy ők fizessék meg az árat: tehát másoknak kell fizetni helyettük.

Akkor ez a hely nem a természetfeletti Mennyország?

Ez a Törvény működése: egyesíti mindazokat a törvényeket, amelyeket Ti fizikának, természettudománynak neveztek, és azokat a törvényeket is, amiket Ti nem ismertek. Ez a hely egy óriási szerkezet; ahogy a világotokban a templom a szentség ideájának fizikai megtestesítője, itt mi fizikai szerkezettel materializáljuk a szentséget.

A Mennyországot gép teremtette meg?

Igen. Egy gép, aminek a hatalmas Gépezet, az Univerzum adott életet.

Akkor mondjátok meg, mit kell tennem, hogy visszaállítsam a gép egyensúlyát, hogy megakadályozzam a mi oldalunkon lévő dolgok tönkretételét.

A Nyilvánvalót, volt a válasz.

Nálam egy konzervnyitóval kezdődött, Láttam egy kezet, ami egy ódivatú konzervnyitót fogott, azt a fajtát, amit bele kell szúrni a konzervdobozba, De a kéz a meztelen hasamba vágta, felnyitotta, mint egy fedőt, a fájdalmon keresztül alaposabban szemügyre vettem a kezet, és láttam, hogy a sajátom. Nem mondhattam, hogy nem voltam ura. Én irányítottam a kezet, és én irányítottam, hogy felvágjon. Nem voltam mazochista; nem élveztem. Sikoltoztam, hogy hagyja abba, és komolyan is gondoltam. Egy idő után a seb eltűnt, de természetesen akkor egy másikat csináltam. Nem akartam, és mégis önként tettem. Paradoxonnal álltam szemben. Ugyanakkor egy hatalmas képernyőt néztem, ahol megaláztatásomat és ostobaságomat játszották le, és tudtam, hogy az anyám egy másik képernyőn figyeli, hogy vásárolom meg egy kisfiú kegyeit a spanyol nyomornegyedben… A megalázottság és szenvedés, ezek összes változata sem az idővel, sem ismertségének mértékével sem csökkent. Egyik sem hozott megkönnyebbülést, vagy megváltást… később gázolajjat, szerszámokat, kutyaszaros füvet találtam, és ezeket arra használtam, hogy…

Részlet a Frank Putchikkal folytatott beszélgetés jegyzőkönyvéből.

Bellevue Kórház, Pszichiátriai Részleg, Zárt osztály.

Mindenre emlékeztem, amikor visszatértem a Mennyországból. A Tökéletesek belém táplálták a szabályzókat: a szó szerinti, elektronikus szabályzókat, az új irányító chipek megfelelőit, amelyeket a transzportáló gépekbe keltett beépíteni. Winslow és én bejártuk az egész országot, az Éden Club technikusainak kezeslábasát viseltük, ezeket én loptam, úgy tettünk, mintha rutinellenőrzést végeznénk, és minden transzportáló gépen elvégeztük a szükséges változtatásokat.

Az átállítás kizárólag az új, tízperces utazásokat, a csakis a leggazdagabbak számára elérhető nyaralást módosította. Az iparbárókat, agyonkényeztetett kölkeiket, a mamutcégek vámpírjait, a korrupt politikusokat érintette.

És természetesen Putcheket. Róla gondoskodtunk. Mert Winslow beszélt Putchekkel, aki beismerte, hogy tudott az Első Osztályú Utasoknak kínált nyaralás mellékhatásairól. Tudta, és nem törődött vele. Putchek volt az első, az első a sokak közül.

Fokozatosan fejtette ki hatását. Lassan működött: a kizsákmányoltak és elhagyatottak szenvedései csökkentek. A szemetesgödrök némelyike kertté alakult. A hamugödör kitisztult, mint egy gyógyuló geológiai seb. A nyomortanyák lakói erőre kaptak: szerveztek, építkeztek, követeltek. Nem Utópia volt, és soha nem is lesz az. De újjászületett a büszkeség, és hamarosan lett étel és fedél is.

Visszaállítottuk az egyensúlyt. A hibát kijavítottuk. Kijavíthattuk, mert az Éden Club nem ügyelt eléggé a biztonságra. Ami azt jelentette, hogy meglepően sok embert tudtunk a Pokolba küldeni.

De ezen sem kellett volna meglepődnünk.

 

 

Richard Matheson – Férfitól és asszonytól született

 

Függetlenül attól, hogy Richard Matheson (1926–) horrortörténetet vagy science flctiont ír, mindig az izgatja, hogy a hétköznapi ember miképpen képes megbirkózni a váratlanul létét fenyegető ellenséges világgal. Első regénye, a Legenda vagyok a közeli jövőben játszódik, amikor egy vírus egyetlen ember kivételével mindenkit vámpírrá változtat. Az összement emberben pedig azt mutatja be, hogy a normális környezet milyen rosszindulatúvá válhat valaki számára, aki lassan szubmikroszkópikus méretűre zsugorodik. A Férfitól és asszonytól született Matheson első novellája, a Magazine of Fantasy and Fiction 1950-es nyári számában jelent meg, és ezt a már jól ismert regények előfutárának tekinthetjük, amelyben indirekt módon ábrázolja egy nukleáris család szörnyszülöttjükhöz való viszonyát.

 

X

 

Ezen a napon, amikor világos lett, mama okádéknak nevezett. Te okádék, mondta. A szemén láttam, hogy haragszik. Szeretném tudni, mi az az okádék.

Ezen a napon víz esett az emeletről. Körbe esett. Láttam. A kicsi ablakon át néztem a földet. A föld úgy itta a vizet, mint a szomjas szájak. Túl sokat ivott, és rosszul lett, és folyós barnává változott. Nem tetszett.

Mama szépség, ezt tudom. A alvóhelyemen, amit hideg falak vesznek körül, papír valamiket találtam a kazán mögött. Az van ráírva, hogy MOZICSILLAGOK. A képeken olyan arcok vannak, mint mamáé és papáé. Papa azt mondja, szépek. Egyszer mondta.

És a mama is az, mondta. Mama nagyon szép, velem sincs semmi baj. Te meg nézd meg magad, mondta, és nem volt kedves az arca. Megérintettem a karját, semmi baj papa, mondtam. Lerázott, elhúzódott, ahol nem érhettem el.

Ma mama kicsit meglazította a láncot, úgyhogy ki tudtam nézni a kis ablakon. Ezért láttam, hogy víz esik az emeletről.

 

XX

 

Ezen a napon az emeleten aranyosság volt. Már tudom, hogy ha belenézek, fáj a szemem. És utána, ha belenéztem, a pince vörös.

Azt hiszem templom volt. Meghagyják az emeletet. A nagy gép lenyeli őket és elgurul mellettük, azután eltűnik. A hátsó részben van a kicsi mama. Sokkal kisebb mint én. Én nagy vagyok. Ez titok, de kihúztam a láncot a falból. Annyit nézhetek ki az ablakon, amennyit csak akarok.

Ezen a napon, amikor sötét lett, megettem az ételemet és pár bogarat. Az emeleten nevetnek. Hallom. Szeretném tudni, miért nevetnek. Kiszedtem a láncot a falból, és magam köré tekertem. Csendben a lépcsőhöz mentem. Recseg, amikor rálépek. A lábam megcsúszik rajta, mert nem szoktam lépcsőn járni. A lábam a fához szokott.

Felmentem, és kinyitottam az ajtót. A hely fehér volt. Fehér, mint a fehér ékszerek, amik néha az emeletről érkeznek. Bementem, és csendben megálltam. Hallom még a nevetést. A hang felé megyek, benézek az emberekre. Több ember mint gondoltam. Azt gondoltam, nekem is nevetnem kéne velük.

Mama kijött és meglökte az ajtót. Az ajtó megütött. Fájt. Hanyatt estem a puha földre, és a lánc zajt csapott. Sírtam. Belőle meg sziszegő hang jött ki, és a kezét a szája elé kapta. A szeme nagyon nagy lett.

Rám nézett. Hallottam papa kiáltását. Mi esett le, kérdezte? A vasalódeszka, mondta. Gyere segíts felemelni. Papa jött is, és azt kérdezte, hogy mi annyira nehéz rajta, hogy én kellek. Meglátott, és hatalmasra nőtt. A szemébe beköltözött a harag. Megütött. Az egyik kezemmel a padlóra csaptam azt, ami kicsöpögött belőlem. Nem volt szép. Csúnya zöld foltot hagyott a padlón.

Papa azt mondta, hogy menjek vissza a pincébe. Muszáj volt mennem. A fény, az most már nagyon fájt a szememnek. Nem annyira ilyen a pincében. Papa megkötözte a lábamat és a karomat. Az ágyamba tett. Az emeletről lehallatszott a nevetés, miközben én csendben a fejem felett hintázó fekete pókot bámultam, Azon gondolkoztam, amit papa mondott. Ó, istenem, mondta. És még csak nyolc éves.

 

XXX

 

Ezen a napon papa újra beverte a láncot, mielőtt megérkezett a fény. Újra meg kell próbálnom kihúzni. Azt mondta, rossz voltam, mert felmentem az emeletre. Azt mondta, ezt soha többé ne csináljam, különben nagyon megver. Az fáj.

Most is fájok. Egész nap aludtam, és a fejemet a hűvös falnak támasztottam. Az emeleti fehér helyre gondoltam.

 

XXXX

 

Kiszedtem a falból a láncot. Mama az emeleten volt. Nagyon magasról kis nevetéseket hallottam. Kinéztem az ablakon. Sok kicsi embert láttam, kicsi mamákat és kicsi papákat. Szépek.

Szép hangokat csináltak, és körbe-körbe ugráltak. A lábuk keményen mozgott. Olyanok, mint mama és papa. Mama szerint a rendes emberek úgy néznek ki, mint ők. Az egyik kicsi papa meglátott. Az ablakra mutatott. Elmentem az ablaktól, és lecsúsztam a fal mellé a sötétbe. Összekuporodtam, hogy ne lássanak. Hallottam, hogy az ablaknál beszélnek, hallottam, ahogy futnak. Az emeleten verték az ajtót. Hallottam, hogy a kicsi mama felkiabál az emeletre. Nehéz lépéseket hallottam, és az alvóhelyemhez siettem. Bevertem a láncot a falba, és hasra feküdtem.

Hallottam, hogy mama jön le. Az ablaknál voltál? – kérdezte. Hallottam, hogy dühös. Maradj távol az ablaktól. Megint kiszedted a láncot.

Fogta a botot, és megvert vele. Nem sírtam. Azt nem tudok. De a csöpögésem összemaszatolta az egész ágyat. Ő is észrevette, elfordult, és fura hangokat adott ki. Jajistenem, jajistenem, miért tetted ezt velem? Hallottam, hogy a bot leesik a kőpadlóra. Felrohant az emeletre. Egész nap aludtam.

 

XXXXX

 

Ezen a napon megint jött a víz. Mikor mama az emeleten volt, hallottam, hogy a kicsi lassan jön lefele a lépcsőn. A szeneskanna mögé bújtam, mert mama haragudna, ha a kicsi mama meglátna engem.

Valami apró élő dolog volt nála. A karjain járt, és hegyes fülei voltak. A kicsi beszélt hozzá.

Semmi baj nem Iett volna, de az az élő valami kiszagolt. Felszaladt a szénrakásra és lenézett rám. A szőre felállt. A torkából dühös hangokat adott. Én sziszegtem, da az rám ugrott.

Nem akartam bántani. Féltem, mert erősebben harapott, mint a patkány. Fájtam, a kicsi mama pedig sikított. Szorosan megmarkoltain az élő valamit. Olyan hangokat adott ki, amilyet még sose hallottam. Összenyomtam az egészet. Csupa csomó lett, meg vörös a fekete szenen.

Ott rejtőztem, mikor mama hívott. Féltem a bottól. Elment. Átmásztam a szenen azzal a valamivel a kezemben. A párnám alá dugtam, és ráfeküdtem. A láncot megint beraktam a falba.

 

X

 

Most máskor van. Papa szorosan leláncolt. Fájok, mert megvert. De most kivertem a kezéből a botot, és hangokat adtam ki. Elment, és az arca fehér volt. Kirohant az alvóhelyemről, és bezárta az ajtót.

Nem vagyok nagyon boldog. Itt egész nap hideg van. A lánc csak lassan jön ki a falból. És csúnya harag van bennem mama és papa ellen. Majd megmutatom nekik. Azt fogom csinálni, amit akkor csináltam.

Rikoltozok és hangosan nevetek. Végig futok a falakon. És a végén fejjel lefelé lógok, és az összes lábammal kapaszkodok, és nevetek, és mindent összezöldezek, és akkor majd sajnálhatják, hogy nem voltak kedvesek vetem.

Ha még egyszer megpróbálnak megütni, fájdalmat csinálok nekik. Bizony.

 

F. Paul Wilson – Lágy

 

Amikor F Paul Wilson (1946–) írni kezdett, alig volt még horrorkiadvány, ezért művei, A gyógyító, Kerekek a kerekekben, Az állam ellensége tudományos-fantasztikus irodalom címszó alatt kerültek a boltokba. Ma már a 80-as években virágzásnak indult horror-irodalom egyik legnevesebb szerzőjének tartják Wilsont, bár műveiben sci-fi elemek is felfedezhetők, orvos végzettségére is támaszkodik. A Lágy 1984-ben keletkezett, és akár az AIDS járvány korai allegóriájaként is olvasható, de mint minden Wilson-mű, ez is azt a kérdést állítja a középpontba, hogy miképpen viselkedik az ember, ha válságos helyzettel kell megbirkóznia.

 

Éppen a padlón feküdtem, a TV-t bámultam, és tornáztattam, ami megmaradt a lábamból, amikor a hírolvasó állkapcsa leesett. Pont a szokásos könyörgés kellős közepén, hogy minden immúnis jelentkezzen a Rockefeller Centerbe, amikor – puff! – az arca alul meglágyult.

Nevetni kezdtem.

– Apu! – szólt rám Judy, és borotvaéles pillantással méregetett a tolókocsijából.

Befogtam a számat.

Igaza volt.

Nincs abban semmi mulatságos, ha az ember nyelve kígyóként tekereg a levegőben, miközben az alsó állkapcsa lepottyan, mint a folyós kocsonya, és koronás alsó fogai úgy lebegnek a képernyőn, mint bójasor a kikötőben.

Egy évvel ezelőtt elnémultam volna. De amióta ez a zűrzavar elkezdődött, nemcsak fizikailag változtam meg. Nem tehettem róla, de elégedettség töltött el, hogy az egyik hírolvasó szépfiú a kamerák előtt lágyult meg. Majdnem azt kívántam, Ienne nagyobb képernyőm, hogy 21 inches színesben követhessem az eseményeket. A mi 5 inches fekete-fehér készülékünkön alig lehetett látni.

A szobát sistergő hang töltötte be, amikor a képernyő elsötétült.

Valaki biztos figyelte, hogy mi történik az éterben, és kihúzta a dugót. Nem mintha olyan sokan nézték volna, egyébként.

Kikapcsoltam a készüléket, hogy ne pazaroljuk az elemeket. Manapság az elem aranyat ér. Többet ér, mint az arany. Kinek kell arany?

Judyra néztem. Csendesen sírt. Könnyek peregtek az arcán.

– Na, kicsim...

– Nem tehetek róla Apu. Nagyon félek!

– Ne félj, Judy. No aggódj. Minden rendbe jön, majd meglátod. Te meg én legyőztük a betegséget.

– Mitől vagy benne olyan biztos?

– Mert hetek óta stagnálunk. Nálunk már véget ért. Immúnisuk lettünk.

Lenézett a lábára, aztán gyorsan elkapta a pillantását. – Nekem már így is túl késő.

Átnyúltam, és megveregettem kis táncosnőm kezét.– Neked soha nem késő, kicsikém – mondtam a legjobb Bogart hangomon. Ettől halványan elmosolyodott.

Csendben üldögéltünk, mindketten saját gondolatainkba gubóztunk. A hírolvasó azt mondta, hogy megtalálták a lágyulás okát: egy vírus a felelős, egy torz mutáció roncsolta szét a csontokban a kalciumot.

Eegen. Biztos. Ezt mondták tavaly is, amikor az első esetek felbukkantak Bostonban. Vírus. De soha nem izolálták a vírust, és a lágyulás az egész világon elterjedt. Úgyhogy keresni kezdtek egy „bonyolult és nehezen meghatározható környezeti toxint". Azt sem sikerült kiszúrniuk.

Most ismét visszatértünk a vírushoz. Kit érdekel? Egy csöppet sem számít. Judy és én legyőztük. Hogy a megfelelő antitesteket termeltük-e ki, vagy a megfelelő antitoxint, csupán ostoba akadémikus kérdés. Bennünk megállt a folyamat. Igaz, okozott némi kárt, de már nem teszi, és ez a lényeg. Soha nem leszünk olyanok, mint voltunk, de élni fogunk!

– Az a férfi – kezdte Judy, és a TV felé biccentett –, azt mondta, hogy olyan embereket keresnek, akik megbetegedtek ugyan, de nem terjedt tovább bennük a fertőzés. Ezek mi vagyunk, Apu. Azt mondták, hogy ezeket az embereket meg kell vizsgálni, mert akkor megtudhatják, hogyan lehet a betegség ellen küzdeni, és talán ellenszérumot is tudnak majd készíteni. El kellene...

– Judy–Judy–Judy! – mondtam amúgy Cary Grantosan, hogy leplezzem zavaromat. Hát hányszor kell még ezt elmagyaráznom? – Ezt már százszor megbeszéltük. Megmondtam, számukra már túl késő. Mindenki számára késő. Kivéve minket, immúnisakat.

Nem akartam megint belekezdeni. Judy nem ismerte azokat ott, nem tudhatta, hogy nem lehet velük bánni, alkudozni, beszélni.

– Azt akarom, hogy vigyél el oda – mondta azon az akaratos hangján, amit akkor használt, amikor megmakacsolta magát. – Ha te nem akarsz segíteni, rendben. De én akarok.

– Nem! – mondtam, hangosabban, mint szerettem volna, és a lányom összerándult. Lágyabban: – Én ismerem azokat az alakokat. Évekig dolgoztam az Egészségügyi Osztályon. Kísérleti patkányokat csinálnának belőlünk. Kizsigerelnének minket, és az immunitásunkat arra használnák, hogy magukat próbálják meggyógyítani.

– De én segíteni szeretnék valakinek! Nem akarom, hogy mi legyünk a Föld utolsó két lakója.

Megint sírni kezdett.

Judy kiborult. Meg tudtam érteni. Egyedül nem volt képes kimenni a lakásból, zsarnoknak is tarthatott olykor-olykor, aki kényének-kedvének ki van szolgáltatva. És félt, feltehetőleg sokkal jobban, mint ahogy én azt el tudtam képzelni. Még csak tizennyolc éves volt, és mindenki, akit ismert – beleértve az édesanyját is – meghalt már. Feltornásztarn magam a mellette lévő székre, és átkaroltam a vállát. Széles e világon ő volt az egyetlen, aki számított nekem. Igaz, ez már a lágyulás kezdete előtt is így volt.

– Nem vagyunk egyedül. Vegyük például George-ot. És biztosra veszem, hogy még rengeteg immúnis van a világon, akik épp úgy rejtőzködnek, mint mi. Ha majd melegebb lesz, megtaláljuk egymást, és mindent elölről kezdünk. Addig azonban nem engedhetjük, hogy azok a vérszopók kiszívják belőlünk azt, ami megvéd bennünket,

Szótlanul bólintott. Szerettem volna tudni, hogy egyetért-e velem, vagy csak azt akarja, hogy hallgassak végre el.

– Együnk – indítványoztam lelkesen, holott semmit sem kívántam.

– Nem vagyok éhes.

– Meg kell őrizned az erődet. Leves lesz. Na, mit szólsz hozzá?

Halványan elmosolyodott. – Jó... Legyen leves.

Elfeledkeztem magamról, és fel akartam állni. A régi szokások nehezen halnak el. Az alsó lábszáram úgy lógott le a székről, mint egy homokkal tömött rongybaba táncos lába. Ha belecsíptem az izmomba, láttam, hogy fodrozódik a bőr alatt, de az izom meglehetősen használhatatlan, ha nem tapad csonthoz, és ott lent csont, az nem volt.

Lecsusszantam a székről, és azon, ami még megmaradt a térdemből a sparhelt felé araszoltam. Undorító volt érezni a béna, haszontalan lábizmokat magam alatt, de már kezdtem megszokni.

Elsőnek a gyerekeket és az öregeket támadta meg a kór, feltehetőleg azért, mert a csontjaik puhábbak. Azután ránk is átterjedt; alulról indult, és fokozatosan haladt egyre feljebb – mintha Horatio Alger siker-történetét olvasnánk. Legalább is a legtöbb embernél így működött. Természetesen voltak kivételek is, mint például a hírolvasó esete. Nálam teljesen szabályosan kezdődött: a bal alsó lábszáram a múlt hónap végén ment tönkre; pár nappal később követte a jobb. Nem voltam különösebben meglepődve. A lábfejem már megpuhult, tudtam tehát, hogy a lábszáram következik. Különben is hallottam a hangot.

A hang éjjel jön, amikor minden elcsendesedik. Egy-két nappal a csontlágyulást megelőzően jelentkezik. Lágy hang, mintha valaki gyengéden celofánt zizegtetne a fejedben. Rajtad kívül senki sem hallja, csak te. Azt hiszem maguk a csontok adják a hangot – lehelet finom törések milliói, a csont mozaikossá válik, míg végül pempősen feloldódik. Mint amikor a sínekre szorítod a füledet, és hallod a távoli, soha meg nem szakadó vonatzakatolást: minden mikrotörés hangja átrezeg egyik csontról a másikra, amíg eljut a középfül hallójáratába.

Már majdnem négy hete nem hallottam a hangot. Egyszer-egyszer azt hittem, hogy hallom, és elöntött a rettegés hideg verítéke, de nem veszítettem több csontot. És Judy sem. Átlagos esetben, egy normális ember három-négy hét alatt válik kocsonyássá. Van, amikor tovább tart, de mindig egyenletes a tempó. Judyval és velem azonban az elmúlt hónapban semmi új nem történt.

Valahogy, valamilyen formában immúnissá lettünk.

Magam után húztam a lábszáramat, eljutottam a kis konyha pultjához, feltérdeltem a hokedlire, ahonnan elérhettem a dolgokat. A lábost megtöltöttem vízzel – legalább a nyomással nincsen gond és feltettem a Sterno sparheltre. Gáz és áram már régen nem volt. A Sterno életmentőnek bizonyult.

Miközben vártam, hogy felforrjon a víz, az ablakhoz vonszoltam magam, és kinéztem. A márciusi égbolton sötétszürke fellegek húztak kelet felé. Egy emelettel lejjebb, a Nyugati 16. utcán semmi nem mozdult, kivéve a ki tudja honnan idekerült szélfútta leveleket. Átkukucskáltam George lakásának ablakába, figyeltem, hogy van-e mozgás, de semmit nem láttam, aztán megint lenéztem az utcára.

George-on kívül az utcán időtlen idők óta senkit nem vettem észre, és jó két hónapja nem láttam, nem szagoltam füstöt. Az utolsó tűz valószínűleg magától aludt ki. A zavargások a vírus-elmélet közvetlen következményei voltak. A város fele tavaly ősszel hatalmas felfordulást rendezett – a fél város, és az rengeteg ember. Úgy tűnik, valakinek az a remek ötlete támadt, hogyha az összes meglágyult embert megszabadítják a nyomorúságtól, és a tetemeiket elégetik, a járvány megállítható, legalább itt, Manhattanben. A megmaradt maréknyi zsaru nem tudta megállítani a csőcseléket. Az az igazság, hogy a város volt rendőrei közül sokan maguk is a csőcselékkel együtt tomboltak! Judy és én akkor veszítettük el a lakásunkat, amikor az épület felrobbant. Szerencsére még nem volt nyoma bennünk a lágyságnak. Az életünkön kívül nem sokat vittünk magunkkal.

– Forr a víz, Apu – figyelmeztetett Judy.

Megfordultam, a sparhelthez mentem. Nem szóltam egy szót sem, még mindig azon gondolkoztam: milyen gyorsan égett le a mi szép, stabil bérű apartman-házunk, és maga alá temetett mindent, amink volt.

Minden oda lett... a bútorok, a jövő... minden összeomlott. Az összes tervem. Vége. Itt álltam – ha ezt állásnak lehet nevezni –, egyetemi diplomával – a biológia doktora vagyok –, biztos városi munkahellyel, és mi maradt belőle? Állás nincs. A pokolba – város sincs! Mindent a táncosnőm érdekében terveztem el. Micsoda sikere lehetett volna. Híres művész válhatott volna belőle. Én maradtam volna a városi állásomban az Egészségügyi Osztályon, a közalkalmazott-idiótákkal, elviseltem volna a csipkelődésüket, a hátbatámadásaikat, ostoba irodai intrikájukat, mert akkor megtarthattam volna mindazokat a juttatásokat, amelyek lehetővé tették, hogy kifizessem a számlákat, és Judy közben folytathatta volna a táncot. Minden az övé lehetett volna! És most? A tehetsége, a lehetőségei... hova lettek?

Meglágyulni...

A Lipton zacskó száraz tartalmát a forró vízbe zuttyantottam, és a szobát hamarosan betöltötte a csirkeleves illata.

Ami azt jelentette, hogy vendégeink lesznek.

A hokedlit az ajtóhoz vonszoltam. Már hallani lehetett, hogy a karmaikkal kaparászni kezdték az ajtó külső oldalát, apró fogaikkal rágcsálni a széleit. Felmásztam a székre, és kikukucskáltam, azon a lukon, amit a múlt hónapban készítettem az akkori szemmagasságomnak megfelelően.

Ott voltak. A feljáró tele volt velük. Szürkék és barnák és mocskosak, szikrázó kis szemek, meztelen farkak. Beleborzongtam az undorba. Napról napra, minden alkalommal, amikor főztem valamit, láttam, egyre többen gyűltek össze, de még nem sikerült megszoknom őket,

Úgyhogy rájuk rivalltam, ezúttal ausztrál rikoltással: – Tíííííííí mocskóóóóóós patkányóóóóók! – avval megfordultam, és Judyra kacsintottam, aki a szoba távoli sarkában, a kinyitható ágynál ült. De az arca nem derült fel.

Patkányok. Eluralták a várost. Ők úgy látszik immúnisak a lágyulásra. Csapatosan közlekedtek, minden egyes nappal egyre nagyobbak és szemtelenebbek lettek. Ezért választottam magunknak ezt az épületet. Minden lakás előre gyártott betonból készült. Itt nincsenek patkányok a falban.

Vártam az elkerülhetetlent. Hamarosan bekövetkezett. Az elsők visítottak és összenyomódtak, amikor a tömegesen érkező újak egymás torkának szorították őket, aztán odakinn elkezdődött a vérengzés. Tovább nem akartam nézni. Láttam minden nap. A horda a sérültekre támadt. Soha nem tévesztettek célt. Olyan éhesek voltak, hogy bármit megettek, még egymást is. És amíg egymással harcoltak, minket békén hagytak a levesünkkel.

Hamarosan közöttünk állt a kártyaasztal, és csendben kanalaztuk az aranyló húslét, a kis nokedliket. Mmm, ez finom – mondogattam, de hiába, Judy nem válaszolt. Az asztal végén lévő walkie-talkie-t nézte mereven.

– Miért nem jelentkezik?

Jó kérdés. Magam is ezen töprengtem napok óta. Hol van George? Rendszerint minden másnap megjelent, hogy megnézze, nincs-e szükségünk valamire. És ha nem tudott jönni, akkor hívott a walkie-talkie-n. Megállapodásunk szerint minden eshetőségre készen este hatkor bekapcsoltuk a készülékeinket, ha valamiért kapcsolatba kéne lépnünk egymással. Három napja már, hogy mindig pontosan hatkor átszóltam George-nak az utca túloldalára, mindhiába.

Gondolom a városban csavarog, és keresi, hogy mit szedhetne össze. Leleményes a pasas. Gondolom majd beállít valamivel, amire tényleg szükségünk lehet, csak még nem jutott az eszünkbe.

Judy nem villantotta rám a várt mosolyt. Megborzongott. – Mi van, ha lement a kutatóközpontba?

– Biztos, hogy ezt nem tette – nyugtatgattam. – Jóhiszemű, de nem hülye.

Beszéd közben lesütöttem a szememet. Nem vagyok jó hazudozó. Ugyanis éppen ezen rágódtam. Mi van, ha George olyan ostoba volt, hogy felfedte magát a kutatóknak? Ha ezt tette, akkor vége. Soha nem fogják elengedni, és mi soha nem fogjuk viszontlátni.

Mert George nem úgy volt immúnis, mint mi. Ő más volt. Judy és én megkaptuk a vírust – vagy toxint – és legyőztük. Rettenetes hegekkel kerültünk ki a csatából, de túléltük. Mi a lágyulással folytatott csatában szereztük meg immunitásunkat. George azonban különleges eset – érintetlen maradt. Hónapokon át kapcsolatban volt fertőzött emberekkel, mindenkin segített, akin csak tudott, és mégis tetőtől talpig kemény maradt. Még a kis lábujja sem puhult meg. Ami azt jelentette – legalábbis nekem –, hogy George valamiféle lágyulás elleni immunitással született.

Hát nem lennének boldogok azok a kutatók, ha tűiket és szikéiket belemélyeszthetnék? Tudni szerettem volna, hogy megtették-e. Lehetséges. Lehet, hogy George-ot kiszúrták, és akarata ellenére elcipelték a kutatóközpontba. Egyszer említette, hogy hivatalos külsejű teherautókat és autókat látott az utcán cirkálni, a sofőrökön gázálarc, vagy valami hasonló volt... De ez hónapokkal korábban történt, és azóta nem látott ilyesmit. Emlékeim szerint ebben az utcában egyáltalán nem jártak autók. Időről időre figyelmeztettem, hogy veszélyes fényes nappal kószálni, de minden alkalommal jóindulatúan kinevetett, és azt mondta, hogy őt soha senki el nem kapja – ahhoz ő túl gyors.

Mi van, ha találkozott valakivel, aki gyorsabb nála?

Csak egyet tehettem.

– Átmegyek George-hoz, és megnézem, hogy minden rendben van-e.

Judy levegő után kapkodott. – Ne, Apu! Nem fog menni! Túl messze van!

– Csak az utca másik oldalán.

– De a lábaid...

– ...csak félig használhatatlanok.

George-dzsot nem sokkal a legutolsó zavargás után ismertem meg. Akkor még két kemény lábam volt. A kiégett lakásunknál megbízhatóbb épületet kerestem. George segített ideköltöznünk.

Elismerem, eleinte gyanakodtam. Egyre csak azt kérdeztem magamtól, mit akar ez a pasas? Kiderült, hogy csak barátkozni. És barátok lettünk. A világon ő volt az egyetlen, akiben magamon kívül megbíztam. Puskára is azért volt szükségem – hogy megvédhessem magunkat mindazoktól, akikben viszont nem bíztam. George azt mondta, hogy az első zavargások idején rengeteget lopott. Sparheltekért és elemekért cserébe kaptam tőle egy .38-ast és egy 12-es kaliberű puskát, a megfelelő munícióval. A puska csövét azonnal lefűrészeltem. Ha szükség lesz rá, ezzel a babával gyorsan ki tudom takarítani a szobát.

Szóval most a puskáért nyúltam. Felesleges bohóckodni vele – a tartót üresen hagytam, a tölténytárba .5-ös töltényeket tettem, lefektettem a padlóra. Az ajtó mellett lévő zsákvászon szatyorból kivettem az ócska atléta trikókat, ezeket tekertem a térdem köré. Mivel az alsó lábszáram használhatatlanná vált, a „térd" kifejezés talán nem a legmegfelelőbb, de így kell szolgálnia.

Ezután egy pillantás a kukucskálón át, hogy biztos ne legyen senki és semmi az előtérben, egy csókdobás Judynak, aztán gyerünk le, a hallba. Indulás előtt rendkívül körültekintő voltam, ide-oda járt a szemem, hogy látok-e patkányokat, de egy sem volt elől. A nyakam köré kanyarítottam e puskát, a mellkasomra lógott, és elindultam lefelé a lépcsőn. Fokonként haladtam, a kezemen és a fenekemen, elől a térdem, ernyedt alsó lábszáram a hozzá tartozó comb mellett lifegett.

Két emeletet vágtattam lefelé az épület bejáratáig, azután párnázott térdeimen a lengőajtóhoz totyogtam, egy erős lökés, és kint voltam az utcán.

Csönd.

Az ablakainkat szorosan zárva tartottuk a hideg miatt, ezért nem vettem észre a változást. Most pofoncsapásként ért. Egész életemben New Yorkban éltem, de ilyennek még nem hallottam a várost. Hogy nem hallottam semmit. Régebben fentről, a járdákból, a házak falából akkor is áradt a monoton zaj, ha egyébként csendes volt a környék. A városi élet lüktetése szívverése, lélegzetvétele, a kapillárisokon áramló vér surrogása.

Most mindez leállt.

Nem a hideg márciusi szél borzongatott meg. Az utca kihalt volt. A járvány itt is tarolt, de sehol nem hevertek oszlásnak induló tetemek. A lágyulásba nem úgy halsz bele. hogy összeesel és kész. Nem, az túl szép enne. Centinként pusztulsz el, csontonként, hátsó szobákban, csapdákban, mert arra már nem vagy képes, hogy kikeveredj az utcára. A haláltusának nincs nyilvánossága. Magányos halál a csendes kétségbeesésben.

Titkon örültem, hogy mindenki eltűnt – senki nem láthatta, amint rongyokba csavart térdemen vonszolom magam a járdán mintha gurulós evezőpadon ülnék.

Innen lentről másnak látszott a város. Egyébként ha van két lábad, amire rá tudsz állni, soha nem vennéd észre, milyen repedezett a járda, mennyire mocskos. A lenyugvó nap áttört a New Jersey felett kavargó felhőkön, vörösre festette az épületek ablakait, és minden kétszer olyan távolinak tűnt, mint amikor még egész ember voltam, magas.

Lemásztam az úttestre, és azon kaptam magam, hogy mindkét irányba körbenézek, mielőtt elindulnék. Mosolyogni való gondolat, hogy hónapok óta az első utamon, az úttesten, ami valószínűleg december óta nem látott kocsit, elüthet egy autó.

Bármilyen nevetséges, siettem, és megkönnyebbültem, amikor elértem a túlsó járdát. George apartman-házának nyamvadt kapuját kinyitni valódi hőstett volt, de sikerült, átjutottam mind a kettőn, és ott voltam a hallban. George biciklije – könnyűszerkezetes, tíz sebességes olasz modell – a sarokban állt. Ez nem tetszett. George mindenhova biciklivel járt. Persze lehetséges, hogy talált egy autót, és benzint is, és városnézésre indult, nekem meg nem is szólt, de mégis, a bicikli látványa rossz érzést keltett bennem.

Elmásztam a néma liftaknák mellett, láttam vágyakozó arcomat visszatükrözodni mozdulatlan krómajtajukon. A lépcsőházi tűzlépcső ajtaja kemény dió volt, de átpréseltem magam, és elindultam felfelé a lépcsőn – hátrafelé. Elképzelhető jobb megoldás is, de én még nem jöttem rá. Minden a karon múlik: ülj le a legalsó lépcsőfokra, támaszd hátra a karodat, a tenyér lefelé feszüljön a következő lépcsőfokra és emeld meg magadat. Ismételd meg tízszer, és megtettél egy fordulót. Emeletenként két forduló. Köszönet istennek, vagy akárkinek, hogy George az utolsó áramszünet után úgy döntött, szívesebben lakik az első emeleten, mint egy tetőteraszos lakásban.

Jó, hogy hátrafelé mentem. Máskülönben talán észre sem veszem a patkányokat.

Először csak egy bukkant elő. Magában majdnem aranyos volt, remegő bajuszával, fel-le mozgó fejével, ahogy beleszimatolt a levegőbe a forduló alján. Ketten csatlakoztak hozzá, azután még vagy fél tucatnyian. Pillanatok alatt egyetlen barna hullámzó tömeggé alakultak, áradtak felfelé, felém. Egy pillanatig haboztam. Megrettentett és lenyűgözött a számuk, kis fekete szemük, ahogy engem pásztáztak, zúdultak felém, aztán akcióba léptem. Előre lendítettem a sörétes puskát, megtöltöttem a tárat, és közéjük lőttem. A puskalövés zajától kicsit süketen is hallottam a visítozást, és láttam a röpködő, bíborszínű húscafatokat, de aztán a karomba rejtettem az arcomat, hogy megvédjem a szememet a visszapattanó lövésektől. Tudnom kellett volna, hogy veszélyes dolog egy szűk lépcsőházban lövöldözni. Nem mintha bármit változtatott volna a helyzeten – akkor is meg kell védenem magamat –, de számítanom kellett volna a gellert kapott golyókra

A patkányok azt tették, amiben reménykedtem: rávetették magukat halott vagy félhalott társaikra, és rólam elfeledkeztek. A puska most már a mellkasom előtt himbálózott, és folytattam az utat George lakása felé.

A csengőre nem jött ki, de az ajtó nem volt bezárva. Régebben már figyelmeztettem, de a maga sajátos nemtörődöm módján nevetett rajtam.

– Ki ugrana be hozzám? – kérdezte. Talán senki. De ettől én még a magunk ajtaját zárva tartom, még akkor is, ha George-on kívül senki nem tudta, hol lakom. Ez vajon azt jelentette, hogy nem bízom meg George-ban?

A kérdést félretettem, és belöktem az ajtót.

Beóvakodtam. Amennyire láttam, senki sem volt bent. De az egyik hálószobából zihálás szűrődött ki. George nevét kiabáltam, meg az enyémet, nehogy szétlőjék a fejemet, becsuktam magam mögött az ajtót – bezártam – és követtem a hangot. Megtaláltam George-ot.

És hánytam.

George ágya közepén egy húspacni hevert. Néhány bordáját, az arccsontját és a hátsó koponyáját kivéve, mindene megpuhult.

Döbbentem álltam a térdeimen, és nem értettem, ez hogy történhetett meg. Hiszen George immúnis! Kinevette a lágyulást! Még a múlt héten is tökéletesen jól volt, sétált. És most...

Az ajka kiszáradt, repedezett és kék – beszélni, nyelni nem tudott, lélegezni is alig, És a szemei... Mintha remegő hústóban úszkálnának, könyörögnek... balra fordulnak, újra és újra... Könyörög nekem...

Miért?

A bal oldala felé néztem, és megláttam a puskákat. Egy koffernyi volt belőlük, a hálószoba ajtajánál. Minden lehetséges fajta. Felemeltem egy nehéz revolvert – egy S&W .357-est – és George-ra néztem. Behunyta a szemét, és mintha mosolygott volna.

Majdnem elejtettem a pisztolyt, amikor felfogtam, mit akar.

– Nem, George!

Kinyitotta a szemét. Könnyek gyűltek benne.

– George... képtelen vagyok rá!

Sírásszerű hang hagyta el ajkát. És a tekintete – a könyörgő tekintete...

Sokáig álltam a hálószóba bűzében, hallgattam a zihálását, éreztem, ahogy összegyűlik pisztolyt tartó tenyeremben az izzadság. Tudtam, hogy képtelen vagyok megtenni. George-ot nem, George-ot, a nagy, barátságos, kedves rajongót, akitől a létem függött.

Hirtelen elszállt belőlem a szánalom, és irracionális harag vette át a helyét. Most, hogy a lábam fele odalett, valóban George-tól függtem, és erre meglágyul itt nekem. A keserű kétségbeesés tovább tüzelte a haragomat. Tudtam, hogy nincs igazam, de akkor is gyűlöltem, mert cserben hagyott.

–A pokolba veled, George!

Felemeltem a pisztolyt, és arra irányítottam, amerre az agyát sejtettem. Elfordítottam a fejemet, és meghúztam b ravaszt. Kétszer. A pisztoly megugrott a kezemben. A zaj süketítő volt a zárt hálószoba csöndjében.

Aztán minden elcsendesedett, kivéve a fülem csengését. George már nem zihált. Nem néztem oda. Nem kellett látnom. Jó képzelőerőm van.

Amennyire gyorsan csak a lábcsonkjaim engedték iszkoltam kifelé.

De nem tudtam megszabadulni George képétől, a tekintetétől, mielőtt lelőttem. A hazafelé tartó út minden egyes centijénél ott lebegett előttem; lefele a már üres lépcsőkön, ahol csak pár koszos barna szőrcsomó emlékeztetett a patkányrohamra, kint az alkonyi utcán átkeltemben, fel a saját lépcsőházunkba. Hazáig.

George... hogy történhetett? Hiszen immúnis volt!

Az volt? Tényleg? Lehetséges, hogy a lágyulás George-ban másképp működött, lassan alakult ki, minden csontját megtámadta, és egyszerre lett mindene lágy. Úristen, micsoda hangokat hallhatott, amikor a csontjai egyszerre kocsonyásodtak el. Ezért nem tudta használni a walkie-talkie-t.

És ha másról van szó? Ha igaz a vírus-elmélet, és George egy erősebb mutáns áldozata lett? Rosszul lettem a félelmetes gondolattól. Mert ha ez igaz, akkor Judy pont úgy fogja végezni, mint George. És vele is azt kell majd tennem, amit George-dzsal.

De akkor mi lesz velem? Ki fogja nekem befejezni? Nem tudom, hogy lenne-e bátorságom végezni magammal. És mi van, ha a kezem előbb puhul meg, minthogy elvégezzem, amit el akarok végezni?

Nem akartam ilyesmire gondolni, de nem bírtam kiverni a fejemből. Nem emlékszem, hogy valaha ennyire rettegtem volna. Már-már arra jutottam, hogy lemegyek a Rockefeller Centerbe, és odaadom magamat és Judyt a piócáknak. Aztán ezt a gondolatot tényleg gyorsan elvetettem. Soha. Akkora marha nem vagyok. Egyetemet végeztem. Biológiából van fokozatom. Tudom, mit tennének velünk.

Bent Judy az ajtóhoz irányította a tolószékét, ott várt rám. Nem árulhattam el neki.

– Nincs otthon – mondtam, mielőtt még kérdezett volna, és sürgősen elraktam a puskát, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

– Hol lehet? – kérdezte feszült hangon.

– Bárcsak tudnám. Talán lement a Rockefeller Centerbe. Ha ez történt, többé nem látjuk.

– Nem tudom elhinni.

– Akkor mondd meg, hogy hol másutt lehet.

Nem szólt egy szót sem.

A Warner Oland számot vetettem he. – Egyes doki végül kifogyott a szóból. Végre itt a béke.

Láttam, hogy nem sikerült felvidítanom, gondoltam, a legjobb, ha témát váltok.

– Fáradt vagyok – mondtam. Ez igaz is volt. Az utazás az utca másik oldalára kimerített.

– Én is – ásított.

– Akarsz aludni? – Tudtam, hogy azt akar. Mindig egy vagy két lépéssel előtte jártam, hogy ne kelljen megkérnie, hogy tegyem be az ágyba. Táncosnő volt, csodálatos, büszke művész. Judynak soha ne kelljen senkit arra kérnie, hogy tegye be az ágyba. Amíg itt vagyok, addig ne. Amíg képes vagyok megóvni attól a szégyentől, hogy a padlón kelljen vonszolnia magát.

A karomba vettem. Az egész alsó teste lágy volt; a lábai úgy lógtak a bal karomon, mint valami nehéz drapéria. Alig tudtam megállni sírás nélkül, amikor éreztem a puha, alaktalan tömeget. Az én táncosnőm... látniuk kellett volna a Hattyúk tavában. A lábai olyan erősek voltak, olyan kecsesen izmosak, mint az anyjának...

Bevittem a fürdőszobába, aztán magára hagytam. Ami azt jelentette, hogy magamra maradtam a lidércnyomással. Mi van, ha tényleg létezik mutáns lágyulás? Az én kis táncosnőm megint el készül hagyni engem, lassan, centiről centire? Mihez kezdek, ha már nem lesz? A feleségem meghalt. A rokonaim szintén. Az a kevés barátom aki volt, mind elment. Az egyetlen megmaradt kapocs Judy. Nélküle mindentől elszakadnék, és az ürességben lebegnék. Szükségem van rá...

Mikor végzett a fürdőszobában kihoztam, és elhelyeztem az ágyon. Betakartam, adtam neki egy jó éjt puszit.

A nappaliban a kinyitható ágy takarója alá bújtam, és megpróbáltam aludni. Felesleges kísérlet volt. A félelem nem hagyott el, Harcoltam ellene, azt mondogattam, hogy George gyenge alak volt, de Judy és én legyőztük a lágyulást. Immúnisak vagyunk, és immúnisak maradunk. Kocsonyásodjon el akárki, én akkor sem engedem meg, hogy szárazra szívjanak bennünket azért, csak azért hogy mentsék a bőrüket. Mi fogjuk örökölni a Földet, Judy és én, és nem kell megalázkodnunk érte.

De nem jött az álom. Hevertem a sötétben, néma városom közepén, és hallgatóztam... hallgatóztam, ahogy minden este... és ahogy tudom, hallgatózni fogok életem végéig... figyeltem azt a hangot... Azt a celofánzörgést...

 

 

Clive Barker – A vágyakozás kora

 

A modern horror talán legeredetibb egyénisége, Clive Barker (1952–) 1984 és 1985 között nem kevesebb, mint hat, A vér könyvei cimet viselő novelláskötettel örvendeztette meg a műfaj rajongóit. A történetek sok olvasót megbotránkoztattak a tabuk tudatos áthágásával, ugyanakkor túlnőttek a műfaj keretein, eltörölve a határvonalat, hogy mit illik és mit nem egy horrorsztoriban. Barker 1985-ös novellája, A vágyakozás kora, az egyetlen ebből a korszakból, mely jól elkülöníthető science fiction elemekkel is bír. A történetet – mely egy olyan „szörnyeteg" részvétteli lélekrajza, aki távolabbra lát teremtőjénél – tekinthetjük akár főhajtásnak is, egy másik tabudöngető science-fiction-horror hibrid, Mary Shelley Frankensteinje előtt.

 

A lángoló férfi letámolygott a Hume Laboratórium lépcsősorán, amint a rendőrautó – melyet a Welles vagy Dance által megszólaltatott vészjelző csalogatott ide – feltűnt a kapuban és végigsöpört a felhajtón. Ahogy ellépett az ajtótól, az autó csikorgó gumikkal lehúzódott és kiadta magából emberi terhét. A férfi az árnyékban várakozott, túlságosan ijedten ahhoz, hogy tovább szaladjon, és bizonyosan abban, hogy meg fogják látni. A rendőrök azonban eltűntek a forgóajtó mögött anélkül, hogy egyetlen pillantásra is méltatták volna gyötrelmeit. Lángolok egyáltalán?, tűnődött el. Vajon ez a rettenetes látvány – a testét megkeresztelő finoman cizellált lángok, melyek megperzselik ugyan, ám el nem emészthetik – hallucináció csupán, csak és kizárólag az ő szemeinek? Mert ha így van, akkor talán laboratóriumi szenvedései is csak a delíriumnak tudhatóak be. Talán el sem követte azokat a bűnöket, melyek elől oly kétségbeesetten menekül, és az az olthatatlan forróság a testében csupán az önfeledt extázis maradéka. Végigtekintett testén. Fedetlen bőrén még mindig fakó kék fénypontok izzottak, de lassan ezek is elhalványodtak. Kialszik, ébredt rá, akár egy elhanyagolt örömtűz. Az érzelmek, melyek eddig elborították – oly intenzíven és oly követelőzően, hogy legalább akkora kín ébredt benne, mint amekkora gyönyör –, immár kialudtak az idegvégződésein, amiért nem győzött eléggé hálás lenni. Teste, immár előtűnve a tűz fátyla mögül, szánalmas állapotban volt. Bőre karcolások és sebek lázasan felrajzolt térképe, ruhái szétfoszlatva, kezei ragacsosak a rá tapadt vértől – a vértől, amelyről tudta, hogy nem az övé. Hiába is próbálná tagadni a keserú valót. Megtett mindent, amiről azt hitte, hogy csak képzeli. Azok az egyenruhások odafent most is az ő művére merednek elszörnyülködve.

Előkúszott az ajtó melletti menedékből és végigoldalazott a kocsifelhajtón. minden pillanatban a két rendőr feltűnésétől tartva. Egyikük sem próbálta megállítani. Az utca a kapu mögött elhagyatottnak tűnt. Rohanni kezdett. Alig néhány lépésnyi utat tehetett csak meg, amikor a vészcsengő az épületben a háta mögött hirtelen elhallgatott. Füle néhány pillanatig még visszhangozta a csengését, részvétét nyilvánítva az elnémított csengőnek. Azután, hátborzongató módon, hallani kezdte a forróság zaját – a zsarátnok titkos mormolását elég távol ahhoz, hogy ne essen pánikba, mégis éppoly közel, mint a szívverését.

Sántikálni kezdett előre, hogy minél nagyobbra növelje a távolságot önmaga és a bűnök között, melyek fölfedezése immár a küszöbön állt. De bármilyen gyorsan is rohant, a hőség veletartott, biztonságban visszahúzódva valahová zsigerei mélységébe, mégis minden kétségbeesett lépésnél azzal fenyegetve, hogy újra lángra lobbantja.

Dooleynak beletelt néhány másodpercébe, míg azonosította a hangzavart a felső szinten, most, hogy McBride végre elhallgattatta a vészcsengőt. Majmok idegtépő visongása volt az, és a tőle jobbra nyíló folyosó számtalan helyisége közül az egyikből jött.

– Virgil – kiáltott le a lépcsőházba. – Gyere fel te is.

Anélkül, hogy társa megérkezését kivárta volna, Dooley a zajongás forrása felé tartott. Félúton a folyosón az állandó háttérszag és az új szőnyegek illata átadta a helyét egy jócskán orrfacsaróbb kombinációnak: vizelet, fertőtlenítő, és rothadt gyümölcs bűze keveredett a levegőben. Dooley lassított a tempón. Semmivel sem tetszett neki jobban ez a szag, mint az eszelős majomhangok hisztériázása. McBride azonban csak nem akart felbukkanni az emeleten, és rövid vonakodás után Dooley ellenérzésén felülkerekedett a kíváncsiság. Kezével gumibotját szorongatva a nyitott ajtó felé közeledett és belépett rajta. Megjelenése csak tápot adott az állati őrületnek, a tucatnyi vagy még több rézus-majom körében. A jószágok nekivetették magukat ketrecük rácsainak, nyaktörő bukfenceket hányva, rikoltozva és kikezdve a dróthálókat. Izgalmuk ragadósnak bizonyult. Dooley érezte, ahogyan a verítékcseppek kiütköznek a pórusain.

– Van itt valaki? – kiáltotta el magát. Az egyetlen válasz a foglyoktól érkezett – még nagyobb hisztéria, még hangosabb ketrec-csörgetés. Az állatokra meredt. Azok visszabámultak rá, lecsupaszítva fogaikat félelmükben avagy üdvözlésképpen; Dooley nem tudta, mit higgyen, és valahogy nem is érzett rá kedvet, hogy megtapasztalja szándékaikat. Tisztes távolságot tartott a padon sorakozó ketrecektől, amint belekezdett a labor felületes átvizsgálásába.

– Nem tudom, honnét jöhet az a rothadt szag – szólalt meg McBride, feltűnve mögötte az ajtókeretben.

– Csak az állatok – morogta Dooley,

– Ezek sose mosakodnak? A mocskos dögjei.

– Van valami odalent?

– Semmi – felelte McBride, odalépve a ketrecekhez. A majmok újabb gimnasztikával hálálták meg közeledését. – Csak a vészcsengő.

– Itt sincs sokkal több – mondta Dooley. Már épp készült hozzátenni, Nehogy eszedbe jusson, visszatartva ezzel partnerét attól, hogy a rácsok közé dugja ujjait, ám mielőtt még a szavak megformálódhattak volna, az egyik megtermett állat megragadta a felkínált perecet és jóízűen beleharapott. McBride kirángatta szájából az ujját és megtorlásul minden erejével belecsapott a ketrecbe. Visítozva esztelen dühében, a ketrec lakója olyan ádáz elszántsággal kezdte rázni a rácsokat hogy a ketrecet és vele a majmot is a földre eséssel fenyegette.

– Valami tetanuszra lenne szükséged – kommentálta az esetet Dooley.

– Francokat! – torkollta le McBride. – Egyébként is, mi az isten bajuk van ezeknek a kis dögöknek?

– Talán nem szeretik az idegeneket.

– Elment az a csepp eszük is, – McBride ezen töprengve szájához emelte sérült ujját, majd kiköpött. – Komolyan, nézd csak meg őket.

Dooley nem felelt.

– Mondom, nézd csak meg.. – ismételte McBride,

Nagyon halkan, Dooley azt mondta: – Ide gyere.

– Mi az?

– Csak gyere.

McBride levette tekintetét a ketrecek soráról és a telizsúfolt munkaasztalról, és Dooley felé fordult, aki arcán csodálkozással vegyes viszolygással a padlót bámulta. McBride felhagyott ujja szopogatásával, és utat tört magának a padok és székek közt oda, ahol társa ácsorgott.

– Odalent – motyogta Dooley.

A felvikszelt padlón Dooley lábától nem messze egy bézs színű női cipő hevert; a munkapad alatt pedig maga a cipő gazdája. Görcsös testhelyzetéból ítélve vagy rosszakarója gyömöszölte be oda, hogy elrejtse, vagy ő maga vonszolta be testét, és hogy a kíváncsi tekintetektől távol adja ki lelkét.

– Halott? – kérdezte McBride.

– Nézz már rá, az Isten szerelmére – felelt Dooley, – valósággal széttépték.

– Ellenőriznünk kell az életjeleket – emlékeztette McBride kollégáját. Az nem mutatott hajlandóságot megmozdulni, ezért McBride kényszeredetten letérdelt az áldozat előtt és ellenőrizte a pulzust a feltépett torkon. Nyoma sem volt. A bőrt viszont még melegnek érezte az ujjai alatt. Az arcbőrön fénylő nyálréteg még fel sem száradhatott.

Dooley, magában már a jelentését fogalmazva, letekintett az elhunytra. A legszörnyűbb sebeket a felső testén éppen eltakarta előle McBride odalent kuporgó alakja. Nem látott mást, csak a gesztenyebarna hajat és a lábakat, az egyiket cipő nélkül, kitolulni a rejtekhelyükről. Egész formás lábak, gondolta. A maga idejében talán még füttyentene is, ha ilyent látna.

– Orvos lehet, vagy valami műszaki – jelentette ki McBride. – Fehér köpeny van rajta. – Vagy inkább volt rajta. Valóban, a köpenyt teljesen széttépték, akárcsak a ruházat alatta meghúzódó rétegeit, és – mintegy bevégezve az anatómiai metszetet – a bőrt és a szöveteket is. McBride bekukkantott a mellkasba. A szegycsontot egyszerűen elpattintották és a szívet kitépték a helyéből, mintha erószaktevőjét, aki valami kis emléktárgyra vágyott, megzavarták volna a tett közben. A férfi a rosszullét legkisebb jele nélkül szemlélte a látványt; mindig is büszkeséggel töltötte el, milyen erős a gyomra.

– Elégedett vagy már, elégé halott?

– Halottabbat még nem is láttam.

– Carnegie mindjárt itt lesz – jelentette be Dooley, odalépve az egyik mosdóhoz. Ügyet sem vetve az ujjlenyomatokra, megnyitotta a csapot és maréknyi hidegvizet locsolt az arcára. Mire felnézett a tisztálkodásból, McBride már felhagyott a hullával folytatott intim együttléttel és végigsétált a laboratóriumon, egy sor különös gépezet felé.

– Hé, mit akarsz csinálni, az Isten szerelmére? – kérdezte.

– Megnézem ezeket a ketyeréket.

– Biztos valami kutatást végzett – vélte Dooley.

– Miféle kutatást?

– Honnan a francból tudhatnám? – csattant fel a kérdezett. A majmok szüntelen csapkodása és a halott nő közelléte mind arra buzdította, hogy sürgősen hagyja itt ezt a helyet. – Menni kéne, nem?

McBride fittyet hányt Dooley könyörgésére – azok a gépezetek túlságosan is lenyűgözték. Megbűvölten meredt az encefalográfra és az elektrokardiográfra; a nyomtatókra, melyek még mindig méterszám okádták magukból az üres leporellót; a videomonitorokra és a konzolokra. A jelenet a Marie Celeste-et idézte fel benne. Olyan volt ez, mint a tudomány elhagyatott hajója – mely tovasodródva is tovább szórakoztatja magát dallamtalan dúdolásával, noha se kapitány, se legénység nem törődik már a sorsával. A műszerekkel borított falon túl alig egy négyzetméteres ablak üvege csillant. McBride korábban feltételezte, hogy az ablak az épület homlokzatára nyílik, de most, hogy alaposabban is megnézte, már látta, hogy tévedett. Az egzotikus műszerek és gépezetek mögött egy kísérleti kamra húzódott meg.

– Dooley...? – kérdezett a levegőbe, gyorsan körülpillantva. A fickó eltűnt, bizonyára lefutott Carnegie elé a földszintre. Elszántan rá, hogy bevégezze vizsgálódását, McBride újra az ablakra összpontosított. Odabent nem égett fény. Kíváncsian indult el a műszerek mentén, míg meg nem találta a kamra ajtaját is. Résnyire nyitva állt. Habozás nélkül belépett. Az ablakon behatoló fény zömét a felállított kísérleti műszerek fogták fel; idebent majdnem teljes sötétség uralkodott. Beletelt néhány pillanatba, míg McBride szemei fel tudták fogni a kamrában uralkodó káosz teljes mélységét: a felforgatott asztalt, a gyufává aprított széket, a kábelek és összetört berendezések – talán lámpák és kamerák, hogy figyelemmel követhessék a kamra történéseit? – romhalmazát. Hivatásszerű vandál sem végezhetett volna ennél átfogóbb munkát.

Egyféle jól elkülöníthető szag uralkodott idebent, amit McBride felismert ugyan, ám képtelen volt beazonosítani. Mozdulatlanul állt, a különös aromába burkolózva. A szirénák hangja egyre türelmetlenebbül szüremlett be a folyosóról: Carnegie pillanatokon belül itt lesz. Azután hirtelen megtalálta az illat helyét. Ugyanez szokta megcsapni az orrát, amikor, miután szeretkeztek Jessicával és – mintegy rituálisan – lemosakodott, visszatért a fürdőből a hálószobába, A szex illata volt ez. Elmosolyodott.

Arcvonásai még mindig elégedettséget tükröztek, amikor egy súlyos tárgy keresztülszelte a levegőt és találkozott az orrával. Érezte, ahogyan a porcogó megadja magát és felszakad a véráram. Tett két-három bizonytalan lépést hátrafelé, ezáltal próbálván elejét venni az újabb megrázkódtatásoknak, de lábai belegabalyodtak a földön kígyózó kábelekbe. Ormótlanul lezuhant az üvegcserepek közé és felnézett, hogy maga felett támadóját lássa meg, egy fémrúddal a kezében, amint feléje lép. A férfi arca határozottan a majmokéra emlékeztette; ugyanazok a sárgás fogak, ugyanaz a tébolyult tekintet. Nem!, üvöltött a férfi, amint a hevenyészett furkóssal rárontott McBride-ra, akinek sikerült a karjával elhárítania a csapást, eközben megragadva magát a fegyvert is. A támadás, mi tagadás, készületlenül érte, de most. szétpasszírozott orrának lüktetésével is tovább szítva mérgét, több mint egyenlőnek érezte magát támadójával. Kirántotta a furkóst a férfi kezei közül, mintha cukrot rabolt volna egy kisdedtől, és torkaszakadtából üvöltve talpra ugrott. Minden egyes rutin, amit csak a szabályszerű letartóztatással kapcsolatban belé sulykoltak, feledésbe merült. Ütések valóságos jégesőjét zúdította a férfi fejére és vállára, maga előtt tolva visszafelé a kamrába. A férfi meggörnyedt a támadás hevessége alatt, és végül összekuporodva, nyüszítve, a fal mellett keresett menedéket. Csak most, hogy ellenlábasát az öntudatvesztés határára sodorta, csak most hagyott alább McBride szilaj dühe. A kamra közepén állt, lélegzet után kapkodva, és figyelve, amint az összevert teremtmény a fal mellett csúszik-mászik. Hatalmas hibát követett el. A támadó, döbbent rá, fehér laboratóriumi köpenyt viselt. Ahogy Dooley a maga idegesítő modorában folyton megjegyezte, a jófiúk oldalán állt.

– Francba – szitkozódott McBride. – Francba, pokolba, picsába.

A férfi szemei ijedten rebbentek meg, majd tekintettek fel McBride-ra. Az öntudati állapot láthatóan csak időleges volt, de a sűrű szemöldökű, komor arcon így is felismerés villant.

– Maga nem ő – motyogta.

– Kicsoda? – kérdezte McBride, ráébredve, hogy még ekkora fiaskó után is megmentheti reputációját, ha kiszed bármi értékelhető információt a szemtanúból. – Mit gondolt, ki vagyok?

A férfi szóra nyitotta a száját, de a szavak nem vergődtek napvilágra. McBride lekuporodott mellé. – Mit gondolt ki támad magára?

A száj újra megnyílt, de kivehető szavak ezúttal sem hangzottak el. McBride tovább erőltette a dolgot. – Ez fontos – sürgette. – Csak mondja meg, ki járt itt.

A férfi összeszorított fogakkal készülődött a válaszra. McBride közel hajolt a reszkető ajkakhoz.

– A szemei – nyögte ki a férfi, és elájult, magara hagyva McBride-et a szitkozódásban, amiért apja ilyen indulatos természetet hagyott rá örökül. De hát, végtére is, indulatok nélkül minek élni?

Carnegie felügyelő hozzászokott már az unalomhoz. Komoly felfedezéseinek minden ritka pillanatára a várakozás végtelenül hosszúra nyúlt órái estek, míg a holttesteket lefényképezték és megvizsgálták, az ügyvédeket túlbeszélték, a gyanúsítottakat megfélemlítették. Rég feladta már a küzdelmet a közöny ellen, és e politika jegyében megtanulta, hogy mindig együtt ússzon az árral. A nyomozás folyamatát egyszerűen nem lehetett siettetni. Aki bölcs, szűrte le a tapasztalatot, hagyja a halottkémeknek, az ügyvédeknek, és a hasonszőrű alacsonyabb rendű életformáknak, hogy a maguk nehézkes módján végezzék a munkájukat. A dolgokat a maguk teljességében szemlélve nem számított más, mint a vádlón előreszegezett mutatóujj és a bűnös reszketése.

Most, hogy a laboratórium faliórája tizenkettő-ötvenhármat mutatott, és még a majmok is elcsendesedtek ketreceikben, ott ült az egyik padon és várta, hogy Hendrix befejezze a számolgatást. A patológus összekacsintott hőmérőjével, majd lenyúzta magáról a gumikesztyűt, mint egy második bőrréteget, és ledobta a lepedőre, amin az elhunyt feküdt.

– Sohasem könnyű – szólalt meg a doktor – megállapítani a halál beálltának pontos időpontját. Kevesebb mint három fokot esett a hőmérséklete. Azt mondanám, még nincs két órája halott.

– A rendőrök háromnegyed tizenkettőkor érkeztek – mondta Carnegie.– Azt mondja, alig fél órával azelőtt halt meg?

– Valahogy akörül.

– Begyömöszölték oda? – kérdezte, a pad alatti szűk hely felé intve.

– Minden bizonnyal. Nincs az az isten, hogy magától rejtőzött el. Azokkal a sebekkel kizárt. Nem akármilyenek, igaz?

Carnegie felnézett Hendrixre. A fickó valószínű több száz hullát is látott már, minden elképzelhető állapotban, arcán mégis feltétlen lelkesedés lángolt. Carnegie a maga módján sokkal érdokfeszítőbbnek találta ezt a rejtélyt, mint magáét a halott nőét és a gyilkosságét. Hogyan képes valaki élvezetet lelni benne, hogy végbélen keresztül hullák hőmérsékletét méregeti? Zavarba ejtő. Pedig az élvezet igenis ott csillogott a fickó szemeiben.

– Motiváció? – kérdezte Carnegie.

– Adja magát, mondhatnám. Nemi erőszak. Amilyen alaposan csak lehetett – zúzódások a hüvely környékén, magfolyadék bőséggel. Lesz mivel dolgozni.

– És a sebek a felsőtesten?

– Bőr– és szövetfoszlányok. Inkább tépések, mint vágások.

– Fegyver?

– Nem tudom. – Hendrix ajkai fordított U-t formáztak. – A húst valósággal szétmarcangolták. Ha nem lenne az erőszak, inkább azt mondanám, valami állat tehette.

– Kutya, vagy ilyesmi?

– Inkább egy tigrisre szavaznék – felelte Hendrix.

Carnegie összevonta a szemöldökét. – Egy tigris?

– Csak vicc volt – mentegetődzött Hendrix. – Csak vicceltem, Carnegie. Krisztusom, magának tényleg semmi humorérzéke nincs?

– Nekem ez nem mulatságos – mordult rá Carnegie.

– Én se nevetek rajta – mondta Hendrix, fanyar pillantást vetve rá bizonyságul.

– A fickó, akit McBride talált a tesztkamrában?

– Mi van vele?

– Gyanúsítható?

– Sohanapján. Egy mániákust keresünk, Carnegie. Valami nagyot és erőset. Egy vadállatot.

– És a sebek? Előtte vagy utána?

Hendrix összeráncolta a homlokát. – Nem tudom. A halottszemle után már többet mondhatok. De annyit most is ki merek jelenteni, hogy az emberünk megháborodott. Leginkább azt mondanám, hogy az erőszak és a sebek egyszerre estek meg.

Carnegie rendszerint unott vonásai helyére mintha enyhe döbbenet költözött volna. – Egyszerre?

Hendrix vállat vont. – A vágy mulatságos dolog – jegyezte meg.

– Mindjárt halálra röhögöm magam – mondta elborzadva a felügyelő.

Mint azt a szokásává tette, Carnegie jó fél mérföldnyire a házától szállt ki a kocsiból, hogy a hazaérkezés, a forró csoki és az alvás előtt még kitisztíthassa a fejét egy alapos sétával. A rituálét szinte vallásos megszállottsággal gyakorolta, még akkor is, ha kutya fáradt volt. Ki kellett szellőztetnie a fejét, mielőtt átlépte a küszöbét. Élettapasztalata megtanította arra, hogy ha hazacipeli szakmai aggályait, azzal sem a nyomozásnak, sem a magánéletének nem tesz jót. Ahhoz túl későn ébredt rá erre, hogy visszatarthatta volna feleségét az elköltözéstől és gyermekeit az elidegenedéstől, de ettől a gyakorlatot még kéretlen szigorúsággal betartotta.

Ma este a szokottnál is lassabban haladt, hogy az imént tapasztalt szörnyű képek kicsit leülepedjenek benne. Útja egy kis mozi mellett vezetett, melyet, mint azt a helyi lapban is közzétették, nemsoká le fognak rombolni. Nem lepte meg a tény. Noha nem volt ellenére a mozizás, a kínálat, amivel a koszfészek az utóbbi években előállt, a legnagyobb jóindulattal is csak szegényesnek volt nevezhető. Az e heti ajánlat is alátámasztotta mindezt – legalábbis a plakátok alapján. Szenzációhajhász és rémségekben tobzódó horrorfilmek kellették magukat a hevenyészett grafikákon és szégyentelen túlzásokon át. „Többé képtelen lesz nyugodtan aludni!", ígérte – vagy fenyegette – az egyik harsány fejléc; alatta női alak

– nagyon is éberen összekuporodva egy kétfejű férfi árnyékában. Ami triviális képzettel az alkotók csak elő tudtak rukkolni, hogy legalább némi félelmet ébresszenek fel a nagyérdeműben – sétáló halottak; természetellenesen nagyra duzzadt alakok a miniatűr világban; vérszívók, baljós előjelek, tűzgyújtók, ádáz viharok és egyéb hülyeségek a néző elborzasztására. Ami elcsépelt közhely csak létezett. A filléres rémségek katalógusában nem akadt egy olyan sem, mely felért volna az emberi étvágy banalitásával; olyan borzalom, melyet munkával telt évei minden egyes napján meg kellett érnie. Belegondolva ebbe, agyában tucatnyi pillanatfelvétel villant fel: a halottak a zseblámpák fényében, arccal lefelé, feledésre ítélve; és az élők, a szemükben megvillanó éhes vágyakozással – a szex, a narkotikumok, a más szenvedése iránt. Miért nem ezt teszik ki ezekre a plakátokra?

Ahogy közeledett otthonához, egy gyermek sirt fel panaszosan a garázs melletti árnyékban; a hang megállította lépteit. Újra felhangzott, és ezúttal fel is ismerte. Szó sem volt gyermekről, sokkal inkább egy macskáról vagy macskákról, amint szerelmes üzeneteket cserélnek egymással a sötét átjáróban. Odasietett, hogy elhessegesse őket. Nemi váladékuk bűze ott terjengett az átjáróban. Nem kellett rájuk üvöltenie; a lábdobogás is elég volt, hogy elűzze őket. Nem egy vagy két, de legalább féltucatnyi irányban spricceltek szét. Láthatóan igazi orgiát szakított félbe. Akárhogy is, későn érkezett. A csábítás bűze mindent elborított.

Carnegie üres tekintettel meredt az irodájában sorakozó monitorokra és kamerákra.

– Mi az isten történik itt? – tudakolta.

– A videoszalagok – felelte Boyle, a helyettese – a laboratóriumból. Azt hiszem, látnia kellene őket, uram.

Jóllehet hét hónapja dolgoztak már együtt, Carnegie-nak ennyi idő alatt sem sikerült megkedvelnie Boyle-t; szinte szagolni lehetett a becsvágyat a simulékony külső mögött. Fele olyan idős korban, mint a sajátja, ekkora kapzsiság még csak kifogásolható lett volna. Egy harminc éves férfi esetében viszont az obszcenitás határán egyensúlyozott. A jelenkori helyzet – az egymásra tornyozott gépezetek, amint készen állnak arra, hogy már reggel nyolc órakor szembesítsék Carnegie-t a valósággal – jól példázta Boyle stílusát: feltűnősködik és elviselhetetlenül dagályos.

– Minek ennyi képernyő? – kérdezte Carnegie epésen. – Hogy a kép is sztereó legyen?

– Egyszerre három kamerával is nyomon követték az eseményeket, uram. Hogy több szögből is felvegyék a kísérletet.

– Miféle kísérletet?

Boyle inteti felettesének, hogy foglaljon helyet. Az őrületbe kerget a túlzott szolgalelkűségével, gondolta Carnegie; túl sok ez a jóból.

– Helyes. – Boyle intett a gépezetek mellett várakozó technikusnak. – Játssza le a szalagokat.

Carnegie belekortyolt a forró csokoládéba, amit magával hozott. Ez a főzet volt a gyengéje, már-már a szenvedélye. Azokon a napokon, amikor a csokoládét előállító automata bedöglött, semmi sem tudta feloldani boldogtalanságát. A három képernyő felé fordult. Hirtelen egy főcím tűnt elő.

– Vak Fiú Projekt – olvasta a szavakat. – Szigorúan titkos.

– Vak Fiúi?– kérdezte Carnegie. – Mi, vagy ki ez?

– Láthatóan valamiféle kód – felelte beosztottja.

– Vak Fiú. Vak Fiú – ismételgette Carnegie a frázist, mintha megadásra próbálná bírni, de mielőtt még megbirkózhatott volna a problémával, az ernyőkön érdekesebb képek tűntek fel. Ugyanazt ábrázolta valamennyi – egy szemüveges, hűsz év körüli férfit egy székben ülve, – csak éppen mind más szögből. Az egyik kamera teljes hosszában és profilból vette az alanyt; a másik kétharmados oldalnézetben, fentről letekintve; a harmadik egyenesen elölről, a kísérleti kamra ablaküvegén át, ráközelítve az alany fejére és vállára. Mindhárom kép fekete-fehérben rögzült, anélkül, hogy beigazították vagy befókuszálták volna a kamerákat. Miközben a szalag tovább sistergett, egy technikus még mindig a beállítással foglalatoskodott. Informális csevegés folyt a háttérben az alany és egy nő között

– ez utóbbiban Carnegie egyetlen pillantás alatt felismerte az elhunytat –, aki eközben elektródákat helyezett el a kísérleti alany homlokán. A beszélgetést kettejük között nemigen lehetett követni; a kamra akusztikája megzavarta a mikrofont és a hallgatót egyaránt.

– A nő doktor Dance – szólt előzékenyen Boyle. – Az áldozat.

– Igen – morogta Carnegie, élénken figyelve a részletekre. – Felismertem. Mennyi ideig tartanak az előkészületek?

– Elég soká. Zömében nem túl épületesek.

– Nos, akkor térjünk rá az épületes részre.

– Tekerjen előre – utasította Boyle a technikust. A szereplők a három képernyőn némafilm-komikusokká lényegültek át. – Várjon! – szólalt meg Boyle. – Egy kicsit vissza. – A technikás ezúttal is úgy tett, ahogyan utasították. – Ez az! – kiáltott Boyle. – Itt álljon meg. És most vissza a normális lejátszási sebességre. – A történések újra természetes ütemben zajlottak. – Ez az, ahol a kezdődik, uram.

Carnegie a forró csokoládé végére ért. Beledugta ujját a pohár alját borító finom üledékbe, majd a szájába, ily módon juttatva el a nyelvéhez az émelyítően édes maradékot. A képernyőkön doktor Dance közelített az alanyhoz egy fecskendővel, majd miután előkészítette a könyök hajlatát, a férfiba injektálta egy fiola tartalmát. A Hume Laboratóriumban tett látogatása óta sokadszor, Carnegie feltette magában a kérdést, hogy pontosan mivel is foglalkoznak egy ilyen intézményben. Vajon a kísérlet a szorosan vett gyógyszer kutatásokhoz kapcsolódott? A kísérlet láthatóan titkos jellege – késő éjszaka, egy egyébként teljesen elhagyatott épületben – másra engedett következtetni. És akkor még ott volt a főcím tiltása – Szigorúan titkos. Ami a szemeik előtt pergett, nyilvánvalóan csak a beavatottak számára készült.

– Jól érzi magát? – érdeklődött egy férfihang a kamera látószögén túlról. Az alany bólintott. A szemüvegét időközben eltávolították, és e nélkül mintha kicsit összezavarodott volna. Jellegtelen arc, gondolta Carnegie; az – egyenlőre névtelen – alany sem nem Adonisz, sem nem Quasimodo.

– Jól vagyok, doktor Welles – felelte az a kamerán túli kérdezőnek.

– Nem érez melegséget? Verítékezést?

– Nem igazán – válaszolta a kísérleti nyúl, némiképp mentegetőzve. – Átlagosan érzem magam.

Úgy is nézel ki, gondolta Carnegie. Majd Boyle-hoz fordulva: – Végignézte a szalagokat?

– Nem, uram – felelte Hoyle. – Azt gondoltam, ön akarja elsőként látni. Csak az injekció beadásáig tekertem előre.

– Hallott valamit doktor Welles hogylétéről?

– A legutolsó hírek szerint még kómában fekszik.

Carnegie felmordult és visszatért a képernyőkhöz. Az injekció óta semmi érdemleges nem történt; a három kamera rátapadt a rövidlátó alanyra, akii időnként doktor Welles rázott fel tompultságából, a hogyléte felől érdeklődve. Minden maradt a régiben. Három vagy négy percnyi eseménytelenség után már ezek az időnkénti felvillanások is fontos drámai jelentőségre tettek szert,

– Mindig ilyen munkára vágytam – jegyezte meg a technikus. Carnegie felnevetett, Boyle feszengeni kezdett. Két vagy három további perc telt el ugyanebben a modorban.

– Reménytelen eset – morogta Carnegie, – Tekerjünk egy kicsit bele.

A technikus épp engedelmeskedni készült, amikor Boyle megszólalt:

– Várjon .

Carnegie helyettese felé fordult,ingerülten a közbeavatkozás miatt, majd vissza a képernyők felé. Valami tényleg történt. Finom átrendeződés játszódott le az alany érdektelen vonásain. Mosolyogni kezdett magában, azután egyre lejjebb csúszott a székben, mintha forró vizes fürdőbe merülne el. Szemei, melyek eddig a legjobb esetben is csak nyájas közönyt tükröztek, most megrebbentek; a szemhéjak lezárultak, majd újra felpattantak. Mindeközben egy korábban nem látott érzelem kezdett kisugározni a szemekből; egyféle éhség, mely túlnyúlni látszott a képernyőn és már-már feldúlta a felügyelő szobájának nyugalmát ís.

Carnegie letette a papírcsészét és közelebb lépett a monitorokhoz. Amint így tett, az alany is felkelt székéből és a kamra ablaka felé indult, kilépve két kamera látszószögéből is. A harmadik azonban még mindig vette, amint nekipréselte arcát az üvegnek, és egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett egymással, közöttük az üveg és az idő falával, mintha kölcsönösen megbűvölnék egymást.

A kifejezés a férfi arcán immár kritikussá vált, és az éhség gyorsan felélte a józanság maradékát is, A szemek lángoltak, a férfi az ablakra tapasztotta ajkait, vadul csókolva, ütemesen mozgatva nyelvét az üvegen.

– Krisztus szent nevére, mi folyik itt? – nyögött fel Carnegie.

Lassan a hangsáv is életre kelt. Doktor Welles kérlelni kezdte alanyát, hogy uralkodjon az érzelmein, miközben Dance különféle mérési adatokat olvasott be a műszerek alapján. Nehéz volt elkülöníteni a hangokat – a zűrzavarhoz járult még a majomketrecek egyre erőszakosabb csattogása –, de az így is nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi átalakulása még korántsem ért véget. Az arc egyre vörösebb lett, a bőrön hirtelen felszakadt veríték filmrétege csillogott. Az alany egyre inkább mártírra emlékezetett, a talpa alatt frissen meggyújtott máglyával, belelovallva magát a végső révületbe. Befejezve az üveg csókolgatását, a férfi immár az elektródákat tépkedte le a halántékáról, a karjairól és a mellkasáról. Dance, a hangjában hamisítatlan félelemmel, felszólította, hogy fejezze be a tombolást. Azután áthaladt a kamera látómezején. Carnegie gyanította, hogy a kamra ajtaja felé.

– Ne tedd – motyogta, mintha folytatásos tévédráma zajlana előtte, és ő kénye-kedve szerint befolyásolhatná az eseményeket. A nő azonban ügyet sem vetett rá. Egy pillanattal később újra feltűnt a képemyőn, ezúttal már a kamrán belül. A férfi indult, hogy üdvözölje, feldöntve a műszereket eközben. A nő felkiáltott – vélhetően a nevén szólította. Akárhogy is, a majmok rikoltozása immár minden más hangot elnyomott. – Francba – mormolta Carnegie, amint az alany kitárt karjai először a profil kamerát, azután pedig a kétharmados felvevőt érték el. A három monitor közül kettő elsötétült. Most már csak a szemközti kamera rögzítette az eseményeket, az üvegfal mögötti viszonylagos biztonságban, de érdektelenségében csak alig néhány mozzanatot közvetítve az eseményekből. A filmfelvevő közönyös tekintete inkább az üvegen szétmázolt nyálra meredt, vakon a történésekre, melyek alig néhány centiméternyire a lencséjén kívül zajlottak.

– Az isten szerelmére, mit adtak annak a fickónak? – kerdezte Carnegie, miközben valahol, a kamera látószögén túl, a nő sikolya versenyre kelt a majmok rikoltozásával.

Jerome kora délután ébredt, éhségére és fájdalmaira. Amikor levette a takarót magáról, elborzadtan meredt szánalmas állapotára. A felsőtestét számtalan karcolás és horzsolás borította, az ágyékát pedig mintha lenyúzták volna. Összeszorított fogakkal oldalazott ki az ágy peremére és ült még egy darabig, próbálva darabjaiból összerakni az elmúlt éjszaka történéseit. Arra még emlékezett, hogy elment a laborba, de azontúl alig valamire. Több hónapja fizették már azért, hogy kísérleti nyulat játsszon; hogy vérét, kényelmét és türelmét áldozva kiegészíthesse nyomorúságos fordítói díjazását. Az állást egy barátjának köszönhette, aki hasonló munkát végzett, de míg Figleyt széles körben alkalmazták a laboratórium kutatásai során, addig Jerome-ot már egy hét után megkörnyékezte doktor Welles és Dance, felajánlva számára, hogy kizárólag egy sor pszichológiai kísérletben dolgozzék. A kezdetek kezdetétől világossá tették előtte, hogy a projekt (melynek valódi célját sosem fedték fel előtte) szigorúan titkos természetű, ezért teljes odaadással és diszkrécióval tartozik. Ennek kompenzálására valamivel jobb fizetséget kínáltak a számára, mint a többi labor, ezért beleegyezett mindenbe, bár a rendelkezésre állás időpontját legalább is barátságtalannak lehetett nevezni. Hosszú heteken át elvárták tőle, hogy késő éjszaka jelenjen meg a kutatórészlegen, és gyakorta a hajnali órákig dolgozzon, s mindeközben még ki kellett állnia Welles szüntelen kérdezösködését és Dance üveges pillantásait is.

Ahogyan a nő hűvös tekintetére gondolt, reszketés futott végig a testén. Azért történhetett mindez, mert egykor beképzelte magának, hogy a nő kedvesebben néz rá, mint amennyire szükséges lenne? Ez az önámítás, korholta magát, egész egyszerűen szánalmas. Nem az a fajta férfi volt, akiről a nők álmodnak, és akárhányszor csak kilépett az utcára, megerősítést nyert ez a meggyőződése. Felnőtt életéből egyetlen alkalomra sem emlékezett, amikor egy nő alaposabban megnézte volna magának; amikor elismerő pillantása viszonzásra lelt. Hogy miért éppen most lett volna másként, ebbe nem is próbált belegondolni. A szerelem hiánya, jól tudta, közkeletű szimptóma. És a természet még kegyes is volt hozzá. Nem ajándékozta ugyan meg személyes vonzerővel, viszont a libidóját is ehhez mérte. Hetek teltek el anélkül, hogy gondolatot pazarolt volna kényszerű önmegtartóztatására.

Néha, amikor hallotta a csövek morajlását, elképzelte, hogyan festhet Mrs. Morrisey, a háziasszonya a fürdőkádban, elképzelte szappanhabos melleinek teltségét, vagy farának sötét bevágását, amint előrehajol, hogy hintőport szórjon a lábujjai közé. De az ilyen gyötrelmek, hálaistennek, rendszertelenek maradlak. És amikor a pohár csordultig telt, fogta a pénzt, amit – a laboratóriumi munkának hála – megtakarított, és egy órára megvásárolta magának egy Angéla nevű nő (a másik nevét soha nem tudta meg) társaságát.

Jó pár hétnek kell eltelni, míg megint erre szorul, gondolta. Akármit is művelt a múlt éjjel, vagy még pontosabban, akármit is műveltek vele, a sebhelyek önmagukban elégségesek az elrettentéshez. Az egyetlen elfogadható magyarázatnak az tűnt – bár részleteket ezzel kapcsolatban sem tudott felidézni –, hogy valaki összeverte, útban hazafelé a laboratóriumból. Vagy így történt, vagy útközben benézett egy bárba, ahol valakivel összeverekedett. Történt ilyen már máskor is. Az arca valamiért felébreszti az oroszlánt minden kocsmatöltelékben.

Felállt és kibotorkált a szobához csatlakozó kis fürdőbe. A szemüvege nem volt a megszokott helyén, a borotválkozó tükör mellett, és anélkül a tükörképe szánalmasan elmosódott, bár annyit így is kivehetett, hogy arca legalább olyan súlyos sérüléseket szenvedett, mint testének többi része. Azonfelül; a bal füle felett jókora tincs hiányzott a hajából; a nyakán alvadt vérpatak futott végig. Összeszorított fogukkal nekilátott, hogy kitisztítsa sebeit, majd lemossa őket a csípős fertőtlenítő folyadékkal. Ennek végeztével visszatért a nappaliba, hogy felkutassa szemüvegét. Miután keresése nem járt eredménnyel, ostobaságát átkozva addig kutatott holmija közt, míg meg nem lelte a régi szemüvegét. A dioptriát túlhaladta az idő – a szeme tekintélyes mértékben tovább romlott, mióta utoljára rajta volt – de a segítségével legalábbis álomszerű fókuszba tudta hozni környezetét.

A melankólia újra erőt vett rajta, elvegyülve a fájdalommal és a Mrs, Morriseyvel kapcsolatos áldatlan gondolatokkal. Hogy elejét vegye, bekapcsolta a rádiót. Simulékony hang szólalt meg, szállítva a szokványos csillapítószert. Jerome mindig is utálattal viseltetett a népszerű zene és művelői iránt, de most, ahogyan céltalanul őgyelgett a kis szobában, vonakodva ruhákkal befedni még mindig sajgó és érzékeny sebhelyeit, a zene a megvetésen túl valami mást is ébresztett benne. Mintha most először hallott volna szavakat és dallamokat; mintha egész életében süket lett volna érzelmi töltésükre. Révületében elfeledkezett sebeiről is, és csak a zenére figyelt. A dalok végtelenített, szenvedélyes történetet meséltek el: az elveszettnek hitt és megtalált, majd újra elveszített szerelemről. A szövegírók metaforákkal telítették a levegőt – zömükben nevetségesek voltak, ám ettől még nem kevésbé erőteljesek. Paradicsomok, lángoló szívek; madarak, harangok, utazások, naplementék; tébolyult és túláradó érzelmek, mint szívfájdalmak, mint mérhetetlen kincsek. A dalok semmitmondó szentimentalizmusa nem enyhített szenvedésein. Elégtelen dallamviláguk és banális szövegük ellenére vágyakozással túlfűtött világot nyitottak meg előtte. Reszketni kezdett. Szemei, az alkalmatlan szemüvegtől (legalábbis magában így érvelt), kezdték megcsalni. Úgy tetszett, mintha fényfoltok izzottak volna a bőre alatt, mintha az ujjai végében szikrák gyúlnának.

A kezekre és a karokra meredt. Az illúzió, kiállva a tüzetes vizsgálódás próbáját, egyre inkább kiteljesedett. Akár a hamuban bujkáló lángnyelvek, sárgán izzó fénygyöngyök áramlottak ereiben, megsokszorozódva, míg őket figyelte. Különös módon, a látvány nem keltett benne viszolygást. Az önemésztő lángok csupán visszatükrözték a szenvedélyt, amit a dalok közvetítettek felé. A szerelem – mondták – a levegőben van, minden sarkon csak arra vár, hogy megleljék. Újra az özvegy Morriseyra gondolt, egy lakással alatta, amint teszi a dolgát, nagyokat sóhajtva és szíve hősére várakozva. Minél többet gondolt rá, annál inkább felszította a tüzet. Nem fog elutasításra találni, a dalok erről győzték meg. Vagy ha mégis, addig kell erőltetnie a dolgot (újra csak a dalok szellemében), míg megadásra nem bírja. Hirtelen, ahogy a megadásra gondolt, elborították a lángok. Nevetve indult el, maga mögött a rádió énekével, lefelé a lépcsőn.

A délelőtt javarésze azzal telt, hogy összeállították a laborban alkalmazott kísérleti alanyok listáját. Carnegie kiérezte a vonakodást az intézmény részéről az adatok kiadására, a laboratóriumában történt szörnyű eset ellenére is. Végül, valamivel dél után, sebtében összeállították az alanyok ki kicsodáját, első körben négy és fél tucatnyi névvel, és a hozzá tartozó címmel. Siettek azt is leszögezni, hogy egyikük személyleírása sem illik rá Welles kísérleti nyulára. A doktorok – magyarázták -vélhetően a magánkutatásaikhoz használták a labor eszközállományát. Jóllehet az ilyen tevékenység semmiképpen sem üdvözítő, mindketten régi motorosok már a szakmában, és sok egyéb mellett ezt is elnézték nekik. Ez alapján az is valószínűsíthető, hogy a férfi, akit Carnegie keres, soha nem is szerepelt a laboratórium fizetési listáján. A tántoríthatatlan Carnegie azonban elrendelte, hogy készítsenek fényképeket a videoszalagok alapján, majd a képeket – a név– és címlistával együtt – az egyenruhások kezébe nyomták. Most kezdődött csak a talpalás és a babramunka.

Leo Boyle is végigfuttatta ujját a saját listáján. – Még tizennégy – mondta. A vezető felmordult, és Boyle odafordult hozzá. – Maga volt McBride társa, igaz? – kérdezte.

– Így igaz – felelte Dooley. – Felfüggesztették.

– Miért?

Dooley a homlokát ráncolta. – Nem állt kétszer sorba, amikor az észt osztogatták, de hát Virgil mindig is ilyen volt. Van mit finomítani a letartóztatási technikáján.

Dooley lehúzódott a kocsival a padka mellé.

– Ez az? – kérdezte Boyle.

– Az mondta, nyolcvanas szám. Ez a nyolcvanas. Ott az ajtón. Nyolcas. Nulla.

– Nekem is van szemem.

Boyle kiszállt a kocsiból és elindult felfelé a járdán. A méretes házat több különálló lakásra osztották. Az ajtó mellett több csengőt talált. Lenyomta a J. Tredgold neve mellettit – ez a név szerepelt a listáján – és várakozott. Az eddig felkeresett öt házból kettőben senkit sem talált otthon, a többi három lakója semmilyen hasonlóságot sem mutatott a gonosztevővel.

Boyle néhány pillanatig mozdulatlanul várakozott a lépcsőn, majd újra megnyomta a csengőt, ezúttal hosszabban.

– Nincs itt senki – szólalt meg Dooley a járda felől.

– Nagyon úgy néz ki. – Boyle még beszélt, amikor hirtelen egy alakot látott elsuhanni a folyosón, az ajtó máriaüvege által torzan. – Várjunk csak egy pillanatra – mondta.

– Mi az?

– Valaki van odabent, de nem válaszol. – Újra megnyomta az első csengőt, majd a többit is. Dooley közeledett a járdán, elhessegetve egy szemtelen darazsat az útjából.

– Biztos? – kérdezte.

– Láttam valakit odabent.

– Nyomja meg a többi csengőt is – javasolta Dooley.

– Már megnyomtam. Valaki van odabent, és nem akarja kinyitni az ajtót. – Megkocogtatta az üveget. – Nyissák ki! – kiáltotta. – Rendőrség.

Ügyes, gondolta Dooley; miért nem mondatja be mindjárt a rádióban is, hogy mindenki tudja. Amikor az ajtó, mint az várható volt, továbbra is zárva maradt, Boyle Dooley hoz fordult. – Van itt oldalsó kijárat?

– Igen, uram.

– Akkor fusson oda, de gyorsan, mielőtt egérutat nyerne.

– Nem kellene hívnunk...

– Elindulna? Én majd innen figyelek. Ha keresztülért, nyissa ki a bejárati ajtót.

Dooley elindult, magára hagyva Boyle-t az ajtónál. Újra végigpróbálta a csengőket, hallgatózott, rátapasztotta az arcát az üvegre. Mozgásnak nyoma sem volt az előtérben. Lehet, hogy a madárka máris kirepült? Kihátrált a járdára és felnézett az ablakokra; azok bárgyú tekintettel meredtek vissza rá. Dooley épp elég időt kapott már, hogy hátulról megkerülje a házat, de mindezidáig sem nem tűnt fel, sem nem kiáltott. Nyugtalanul amiatt, hogy taktikázásuk miatt esetleg elveszítik a zsákmányt, és túlságosan is izgatottan ahhoz, hogy egy helyben maradjon, úgy döntött, hogy az orrát követve a ház hátuljába kerül.

Az oldalajtó tárva-nyitva állt, ahogyan Dooley hagyta. Boyle tovább haladt a járdán, menet közben bekukkantva az egyik ablakon át egy üres nappaliba, mielőtt elérte volna a hátsó ajtót. Ez is nyitva volt. Társát viszont errefelé sem lehetett látni. Boyle zsebre telte a fényképet és a listát, majd belépett, amiatt mérgelődve, hogy nem hívhatja magához Dooleyt, mert ezzel esetleg elriasztja a ház lakóját. Óvatosan, akár a macska a törött üvegcserépen, végiglopakodolt a lakáson, do mindegyik szobát üresen találta. Az ajtónál – mely az előtérbe vezetett, ahol először meglátta azt az alakot – megtorpant. Hová tűnhetett Dooley? A fickó láthatóan köddé változott.

Azután fojtott nyögés hallatszott az ajtón túlról.

– Dooley? – kockáztatta meg Boyle. Újabb nyögés. Kilépett az előtérbe. Három újabb ajtó tűnt fel előtte, valamennyi zárva; vélhetően a különálló lakásokba vezettek. A bejárati ajtó mögötti lábtörlőn ott hevert társa gumibotja, félredobva, mintha tulajdonosa hanyatt-homlok menekült volna. Boyle leküzdötte feltörő félelmét és kilépett a hallba. A panaszos nyögés újra felhangzott, ezúttal közelebbről. Körbefordult és felnézett a lépcsőkre. Ott, a félemeleti lépcsőfordulóban, olt feküdt Dooley. Alig volt eszméleténél. Mintha hevenyészett erőfeszítések történtek volna, hogy letépjék a rendőrről az egyenruhát. Dooley petyhüdt alsótestének jelentős része a napvilágra került.

– Mi folyik itt, Dooley? – kérdezte, megindulva a lépcsősor felé. A rendőr meghallotta a hangját és felé fordult. Vizenyős tekintetében, amint megállapodott Boyle-on, rémület gyűlt.

– Minden rendben – nyugtatta meg társa. – Csak én vagyok.

Túl későn, de Boyle is ráébredt, hogy Dooley tekintete nem rá tapad, hanem valaki másra, a vállai felett. Ahogy megperdült a sarkain, még vethetett egy röpke pillantást Dooley mumusára, mielőtt a szörnyű alak ledöntötte volna, Boyle szitkozódva veszítette el az egyensúlyát és bukott fel. Néhány pillanatig ott csúszott-mászott a padlón, mielőtt támadója megmarkolta volna a kabátját és a haját, hogy talpra rángassa. Azonnal felismerte az elvadult ábrázatot, amint az odatolakodott az övéhez – a ritkuló hajzatot, a vékony ajkakat, az éhséget –, de most ennél sürgetőbb kérdések foglalkoztatták. Elsőnek mindjárt az, hogy a férfi csupasz volt, akár egy kisbaba, noha korántsem olyan szerényen felszerszámozott. Aztán, hogy a férfi szemmel láthatóan a tébolyig belelovallta magát az izgalomba. Ha a hatalmas gyöngyként fénylő szem az ágyékán, mely most Boyle-ra kacsintott, nem lett volna elég bizonyságnak, a kezek, melyek máris a ruháit szaggatták, szemernyi kétséget sem hagytak a támadó szándékai felől.

– Dooley! – sikoltott fel Boyle, amint keresztül vágódott a hallon. – Krisztus szerelmére! Dooley!

Könyörgésének az vetett veget, hogy a szemközti falnak csapódott. A vad lény egy szempillantással később már a hátába is került, belemorzsolva a rendőr arcát a tapétába. Madarak és virágok egymásba mosódó alakjai töltötték be a látómezejét. Kétségbeesésében harcolni próbált, de a másiknak a szenvedély lebírhatatlan erőt kölcsönzött. Egyik tiszteletet nem ismerő kezével a rendőrtiszt fejét szorította le, a másikkal már Boyle nadrágját és alsóját tépte le, felfedve fenekét.

– Istenem... – könyörgött Boyle a tapéta szenvtelen mintázatának. – Kérlek, Istenem, segítsen már valaki... – Az imádságok még annyira sem bizonyultak gyümölcsözőnek, mint az ökölharc. Nekiszegezték a falnak, akár egy kitárt szárnyú lepkét a gombostűvel, készen arra, hogy beléhatoljanak. Lehunyta szemeit, és arcán peregni kezdtek a reményvesztettség könnyei. A támadó fenntartotta a nyomást Boyle fején, és közben helyére tette erőszakfegyverét is. Boyle nem volt hajlandó felsikoltani. A fájdalom, amit érzett, amúgy sem volt mérhető a végtelen szégyenhez. Talán jobb is, ha Dooley elveszíti az öntudatát; legalább megalázottsága szemtanú nélkül marad.

– Elég – mormolta a tapétának, nem is támadóját, de saját testét szólítva, hogy ne lelje örömét ebben a gyalázatban. Idegvégződései azonban árulójául szegődtek – a tűz rá is átterjedt támadójáról. A gyötrelmes agónia alatt testének egy része megbocsáthatatlan módon izgalomba jött.

A lépcsőfordulóban Dooleynak közben sikerült talpra vergődnie. Ágyéktája, mely azóta gyengélkedett, hogy tavaly karácsonykor autóbalesetet szenvedett, szinte azonnal megadta magát, amint a vadember rátámadt a hallban. Most, mialatt lefelé ereszkedett a fokokon, a legkisebb mozdulat is fehéren izzó gyötrelmet ébresztett benne. Megnyomorodva a fájdalomtól botorkált le a lépcsőn és mérte fel döbbenten az előcsarnokot. Valóban Boyle lenne az – az önhitt, a felkapaszkodott rendőr, akit úgy nyomnak meg hátulról, mint egy csóró utcakölyköt, cserébe a pénzért egy másfajta löketre? A látvány néhány pillanatra elbűvölte Dooleyt, mielőtt körbehordozta volna tekintetét, hogy végül a lábtörlő mellett heverő gumiboton állapodjon meg. Óvatosan lépkedett, bár a vadembert túlságosan is lekötötte a szárba szökkenő gyönyör ahhoz, hogy felfigyeljen rá.

Jerome Boyle szívét figyelte. Erőteljes, kéjesen ütemes hangnak hallotta, mely csak erősödött minden egyes lökéssel. Mindennél jobban akarta; a hőjét, a lüktető életet. Keze végigsimított Boyle mellkasán, és kezdett a húsba furakodni.

– Add nekem a szíved – zihálta. Mint egy sor valamelyik szerelmes dalból.

Boyle belesikoltott a falba, amint a támadó marcangolni kezdte a mellkasát. Ő is látta a fényképeket a laboratóriumban talált holttestről; lelki szemei előtt most kristálytisztán jelent meg a nő felső teste, és az a szörnyű, ásító seb. A mániákus ezúttal is hasonló gazságra készül. Add nekem a szíved. Az ép értelem végső határán egyensúlyozó pánikból erőt merítve, újult erővel vette fel a harcot, maga mögé nyúlva és a férfi felsőtestét tépve. Mégsem tudta semmivel sem megtörni lökéseinek ütemét – még ha marokszám tépte is ki a véres hajfürtöket a fejbőréből. Legvégső kétségbeesésében Boyle megpróbálta ellökni magát a faltól, és a lábai között hátranyúlva megfosztani a támadót férfiasságától. Amint így tett, Dooley is támadásba lendült, záporesőként zúdítva a férfi fejére az ütéseket gumibotjával. A férfi elveszítette az egyensúlyát. Boyle újult erővel tolta el magát a faltól, és ez alkalommal sikerült teljes mértékben leráznia magáról a férfit. A testek elváltak egymástól. Boyle megfordult, vérezve, de immár túl a veszélyen, és figyelte, ahogyan Dooley végigkergeti megalázóját a hallon, megállás nélkül püfölve a zsíros, szőke fejet. A férfi azonban nem sok erőfeszítést tett a védekezésre. Lángoló tekintete (Boyle csak most értette meg a kifejezés igazi jelentését) még mindig szenvedélyről árulkodott,

– Öld meg – suttogta Boyle halkan, miközben a férfi tovább mosolygott – mosolygott! – a csapások alatt. – Törd szét az összes csontot a testében.

Még ha Dooley, bizonytalan mozgásától eltekintve, a kellő fizikai kondícióban is lett volna, hogy engedelmeskedjen az utasításának, erre akkor sem nyílt volna esélye. A verés ütemét egy, a hall túlsó feléből felhangzó kiáltás törte meg. Egy asszony tűnt fel a lakásból, melyen korábban Boyle is áthaladt. Állapotából ítélve ő is az erőszaktevő áldozata volt, noha Dooley feltűnése a házban nyilvánvalóan megzavarta a támadót, mielőtt még komolyabb kárt tehetett volna benne.

– Tartóztassák le! – kiáltott a nő, a vigyorgó alakra mutogatva. – Meg akart erőszakolni!

Dooley előrébb lépett, hogy bevégezze a letartóztatást, de Jerome-nak mások voltak a szándékai. Dooley arcára tette a kezét és nekitaszította a bejárati ajtónak. A lábtörlő kicsúszott a rendőr lábai alól; nem maradt más választása, csak a zuhanás. Mire valamelyest sikerült visszanyernie az egyensúlyát, Jerome már messze járt. Boyle tett egy halvaszületett erőfeszítést a megállítására, de nadrágja lecsúszott szárai a lábára tekeredtek, és Jerome, akit egyetlen ruhadarab sem akadályozott a mozgásban, máris félúton járt a lépcsőn.

– Hívjon segítséget – utasította Boyle társát. – Méghozzá azonnal.

Dooley bólintott és kinyitotta a bejárati ajtót.

– Van kijárat az emelet felől? – kérdezte Boyle Mrs. Morriseyt. A nő megrázta a fejét. – Akkor csapdába ejtettük a rohadékot, igaz? – kiáltotta. – Gyerünk, Dooley! – Dooley sántikálva útnak eredt a járdán. – Maga pedig – fordult újra a nőhöz – keressen valamit, ami alkalmas lehet fegyvernek. Valami súlyos tárgyat. – A nő bólintott és elindult arra, ahonnét jött, hátra hagyva Boyle-t, aki lassan leroskadt az ajtófélfa mellé. A hideg szellő felszárította a verítéket az arcán. A kocsiban odakint Dooley épp most kért erősítést.

Túlságosan is hamar, gondolta Boyle, itt lesznek a többiek, és a fickót az emeletről magukkal rángatják majd, hogy kicsikarják belőle a tanúvallomást. Számára nem kínálkozik alkalom a bosszúra, ha egyszer bekasztlizzák. A törvény és rend újra elfoglalja helyét, és ő, az áldozat, a bűneset mellékszereplőjévé alacsonyodik. Ha valaha is meg akarja menteni férfiúi büszkeségének maradványait, most kínálkozhat rá alkalom. Ha nem cselekszik – ha kimerülten megpihen, maga alatt égő beleivel – soha nem rázhatja le magáról a teste árulása felett érzett iszonyatot. Azonnal tennie kell valamit – egyszer és mindenkorra le kell törölnie azt a tébolyult vigyort megkínzója arcáról, különben önutálatban élheti le hátralévő napjait, míg csak az emlékezete cserben nem hagyja.

A választás voltaképp nem is volt választás. További megfontolás nélkül guggoló pozícióba küzdötte fel magát, majd felállt és a lépcsők felé vette az irányt. Csak amikor elérte a lépcsőfordulót, tudatosult benne, hogy elfelejtett fegyvert hozni magéval. Azt is tudta azonban, hogy ha most visszamegy, minden lelkesedés elhagyja. Abban a pillanatban készen akár a halálra is, elszántan tovább indult.

A lépcsősor végében csupán egy ajtó nyílott. Azon keresztül szüremlett a folyosóra a rádió hangja. Odalent, az előtér biztonságában, hallotta Dooley hangját – az erősítés immár úton van. Ügyet sem vetve a zavaró tényezőre, Boyle a lakásba lépett.

Senkit sem talált ott. Csupán néhány pillanatba került ellenőrizni a konyhát, a parányi fürdőt, és a nappalit. Mind üresen állt. Visszatért a fürdőszobába, a nyitott ablakhoz, és kidugta rajta a fejét. A távolság az alant fekvő kert gyepszőnyegéig áthidalhatónak tűnt a számára. A földön egy férfi testének lenyomata. A férfi kiugrott. És elmenekült.

Boyle késlekedését átkozta és lehajtotta fejét. A combja belső felén hirtelen hőhullám szaladt végig. A másik szobából tovább áradtak a szerelmes dalok.

Jerome számára nem kínálkozott enyhülés, ezúttal nem. A találkozás Mrs. Morriseyvel, melyet Dooley félbeszakított, majd az azt követő epizód Boyle-lal, mind csak arra volt jó, hogy felszítsa benne a tüzet. Most, ezeknek a lángoknak a fényében, már tisztán látta azt is, milyen bűnöket követett el. Elborzasztó tisztasággal emlékezett vissza a laborra, az injekcióra, a majmokra, a vérre. Az előtte sorjázó tettek azonban, lehettek akárhányan, nem ébresztettek benne bűntudatot. Minden morális tanulságot, minden szégyenkezést és megbánást kiégetett belőle az a tűz, mely újult lelkesedéssel látott neki, hogy feleméssze húsát.

Egy csendes zsákutcában talált menedékre, ahol megpróbálta magát szalonképessé varázsolni. A ruhadarabok, melyeket a menekülése előtt sikerült magához ragadnia, meglehetősen vegyes képet mutattak, de arra mindenképpen megfeleltek, hogy eltereljék róla a nem kívánatos figyelmet. Ahogy begombolkozott – teste megfeszült ruháiban, mintha neheztelne azért, hogy rejtegetni próbálják –, próbált rendet vágni a holocaustban is, ami a fülei között tombolt. A lángokkal azonban nem lehetett megalkudni. Minden szövetrostja feltöltődött élettel és együtt látszott áramlani az őt körülölelő világgal. Az út mentén masírozó fák, a fal a háta mögött, az utca kövei a talpa alatt – mind fogékonynak bizonyultak a tőle kapott szikrára, és immár a saját tüzükkel látszottak izzani. Elmosolyodott, amint látta a lázat tovaterjedni. A világ minden egyes mohó részecskéjében visszamosolygott rá.

Túlfeszítve az elszabadult indulattól, a fal felé fordult, melynek eddig támaszkodott. A nap mostanáig sütötte és melegítette; a téglák ambrózia illatát árasztották. Csókokkal borította el szurtos felszínüket, ujjai felfedezték maguknak minden nyílását, minden zugát. Szerelmes zagyvaságokat motyogva húzta le cipzárját, majd keresett magának egy kényelmes hasadékot és betöltötte. Agyában folyékonnyá olvadt képek peregtek – egymásba gabalyodott testrészek; férfi és nő, egyetlen feloldhatatlan egységben. Még a felhők is lángra kaptak a feje felett. Rabul esve lángoló testének érezte, ahogy a pillanat megérik a csontjaiban. Kifogyott a lélegzetből. És az elragadtatás? Akár örökké folytatta volna így.

Figyelmeztetés nélkül fájdalmas, görcsös összerándulás szaladt végig a gerincén, az agykéregtől a herékig, és vissza, magával rántva egész testét. Kezei elveszítették szorításukat a téglafalon, és ő a levegőben érkezett el a gyötrelmes csúcspontra, a járda felé zuhanva. Néhány pillanatig erőtlenül feküdt ott, ahová esett, miközben a kezdeti kín visszhangjai ide-oda pattogtak a gerincén, minden egyes visszatéréssel tovább halkulva. Vér ízét érezte a torkában. Nem volt benne biztos, hogy az ajkát harapta-e el, avagy a nyelvét, bár nem is gondolt erre. A feje felett madarak köröztek, lustán emelkedve a meleg levegő szárnyán. Figyelte, ahogyan a lázas tűz lassan kihal a felhőkben.

Talpra állt és lenézett a tócsára, amit maga után hagyott. Egy törékeny pillanatig újra megérintette a vízió, ahogyan korábban is: elképzelte magja frigyét az utca kövével. Milyen nagyszerű gyermek is születhetne a világra, gondolta, ha párosodhatna a téglával vagy a fákkal. Boldogan elszenvedné a fogamzás gyötrelmeit, ha ilyen csoda megtörténhetne. A kövezetet azonban nem indította meg a mag közeledése. A vízió, akárcsak a tűz az égbolton, kihűlt és elrejtette dicsfényét.

Eltette vérző szerszámát és nekidőlt a falnak, magában újra végiggondolva életének jelenkori eseményeit. Valami fundamentális, alapvető dolog indult változásnak benne, semmi kétség. Az elragadtatás, mely a hatalmába kerítette (s amely kétségkívül újra a hatalmába fogja keríteni),, semmihez sem volt hasonlítható, amit eddig tapasztalt. Bármit is fecskendeztek a szervezetébe, semmi jelét nem adta, hogy természetes úton távozni kívánna; sőt. Most is magában érezte a hőjét, ahogyan akkor, mikor maga mögött hagyta a laboratóriumot, de ezúttal a jelenléte által keltett morajlás hangosabb volt, mint valaha.

Újfajta életét élt, és ez a gondolat, bár megrémítette, furcsamód meg is örvendeztette. Egyetlen egyszer sem ötlött fel tébolyult, betegesen érzéki agyában, hogy ez az újfajta élet a maga idejében újfajta halált is szülhet.

Carnegie-t figyelmeztették a felettesei, hogy eredményeket várnak tőIe. Az általa elszenvedett verbális ütlegeket épp most továbbította beosztottai felé. A lealacsonyítás folyamatában a nagyobb mindig a kisebbet rugdosta, aki viszont a nála is kisebbet. Carnegie néha eltöprengett azon, hogy a lista végén állók vajon kin torolják meg sérelmeiket; valószínűleg a kutyájukon.

– A gyanúsított még mindig szabad lábon van, uraim, annak ellenére hogy minden ma reggeli lap lehozta a fényképét, és annak ellenére, hogy a tevékenysége, finoman fogalmazva is, nélkülözi a körültekintést. El fogjuk őt kapni, ez természetes, de erre még azelőtt kellene sort kerítenünk, hogy módjában állna újabb gyilkosságot elkövetnie....

Megcsörrent a telefon. Boyle utódja, Migeon vette fel, miközben Carnegie levonta beszédje tanulságát az összegyűlt rendőrök helyett.

– Huszonnégy órán belül akarom őt, uraim. Ezt az időhatárt kaptuk, és ennyivel kell beérnünk. Huszonnégy órával.

Migeon szólt közbe. – Uram? Johannson az. Azt mondja, van valamije a maga számára. Azt mondja, sürgős.

– Rendben. – A felügyelő átvette a kagylót. – Carnegie.

A hang a vonal túlsó végén a hallhatóság határán egyensúlyozott. – Carnegie – mondta Johannson –, épp most végeztünk a laborban, előástunk minden információt, amit csak tudtunk Welles és Dance kísérleteivel kapcsolatban...

– És?

– Kielemeztük a gyanúsítottnál alkalmazott folyadék fecskendőben maradt nyomait is. Azt hiszem, megtaláltuk a Fiút, Carnegie.

– Miféle fiút? – tudakolta Carnegie. Mindig is idegesítőnek találta Johannson burkolt célzásait.

– A Vak Fiút, Carnegie.

– És?

Valamely megmagyarázhatatlan okból kifolyólag felügyelő biztos volt benne, hogy a másik férfi mosolyog a vonal végén. – Azt hiszem, talán jobb lenne, ha idejönne és a saját szemével is megnézné. Valamikor dél körül megfelelne?

Johannson a világtörténelem egyik legnagyobb méregkeverője lehetett volna. Megvolt hozzá minden szükséges tulajdonsága: szervezett elme (a méregkeverők, Carnegie tapasztalatai szerint, kivétel nélkül mintaférjek), türelmes természet (mérgezni nem mindig a pillanatok műve) és, ami a legfontosabb, a toxikológia enciklopédikus mélységű ismerete. Amikor őt dolgozni látta, ami Carnegie életében mindössze két alkalommal történt, egy kifinomult férfiút látott egy kifinomult szakmát űzni, méghozzá olyan szinten, hogy Carnegie ereiben a vér is megfagyott.

Johannson az emeleti laboratóriumba fészkelte be magát, ahol doktor Dance-t megölték, ahelyett, hogy a rendőrség eszközállományát használta volna – mert, mint azt kifejtette, a műszerek zöme, amivel a Hume büszkélkedhetett, máshol nem volt megtalálható. Uralma a hely felett a labort a kísérletezők által hátrahagyott romhalmazból a rendről szőtt álomképpé változtatta. Állandó tényezőnek csak a majmok maradtak meg. Az ő viselkedésükön még egy Johannsonéhoz fogható szervezett elme sem változtathatott.

– Nem okozott különösebb nehézséget a számunkra megtalálni az emberén használt szert – magyarázta Johannson. – Egyszerűen összevetettük a fecskendőben hátramaradt nyomokat a kísérleti kamrában talált anyagokkal. Úgy tűnik, hogy hosszabb ideje gyártották már a vegyületet, illetve annak különféle variánsait. Az itteniek persze azt állítják, hogy semmit sem tudnak az egészről. Nem vagyok hajlandó hinni nekik. A jó doktorok, meggyőződésem szerint, már régóta kísérletezgettek itt a saját szakállukra.

– Miféle kísérletekről van szó?

Johannson levette szemüvegét és tisztítani kezdte vörös nyakkendőjében. – Először azt gondoltuk, hogy egyféle hallucinogén készítményt próbáltak előállítani – felelte. – Az anyag, amit az emberének adtak, bizonyos szempontból emlékeztet a narkotikumokra. Az igazat megvallva, véleményem szerint és az alkalmazott módszerektől függetlenül, komoly tudományos felfedezéssel állunk szemben. Olyan felfedezéssel, mely egészen új dimenziókat nyithat meg előttünk.

– Akkor tehát nem drogról van szó?

– Ó, dehogyisnem, hát persze, hogy drog – felelte Johannson, visszatolva szemüvegét az orrnyergére. – Viszont olyan drog, amit egyetlen adott cél érdekében fejlesztettek ki. Nézze meg maga.

Johannson keresztül vezette a laboratóriumon, egy sor majomketrechez. Ahelyett, hogy az egyedeket különválasztották volna, a toxikológusok helyesnek látták megnyitni a ketrecek közti elválasztó falakat, hogy a majmok szabadon verődhessenek bármekkora csoportokba. A következmény nyilvánvaló volt – az állatok belemerültek a változatos szexuális aktusokba. Miért van az, tűnődött el Carnegie, hogy a majmok örökké valami obszcén dolgon törik a fejüket? Ugyanez a lázas tevékenység foglalkoztatta őket akkor is, amikor annak idején állatkertbe vitte a gyerekeket; a majomketrec egyik kínos kérdést a másik után vetette fel. Idővel inkább nem is vitte állatkertbe a srácokat. Megalázónak tartotta az egész helyzetet.

– Ezeknek soha nincs más dolguk? – adott hangot fájdalmának, ide-oda futtatva tekintetét Johannson és a ketrecek között, melyek néhány olyan intim cselekedetnek is helyt adtak, amit halandó ember aligha tulajdonított volna a majmoknak.

– Higgye el nekem – vigyorgott önelégülten a toxikológus –, ez még semmi ahhoz képest, amiket azóta láttunk, hogy nekik is beadtuk a szert. Attól kezdve elhanyagolták viselkedésük minden egyéb aspektusát, félretették az udvarlást, a nemi izgalom felkeltésének szokásos rituáléit. Nem mutatnak érdeklődést az étel iránt. Nem alszanak. Megszállottjaivá váltak a szexnek. Minden egyéb ingerforrást elfelejtettek. Hacsak a hatóanyag természetes úton ki nem ürül belőlük, gyanítom, hogy halálra fogják kefélni magukat.

Carnegie a többi majomketrec felé fordult. Ugyanaz a pornográf jelenet zajlott mindben. Tömeges erőszak, homoszexuális viszonyok, önfeledt és lelkes maszturbáció.

– Nem csoda, hogy a doktorok titkot csináltak a felfedezésükből – folytatta Johannson. – Olyasvalamin dolgoztak, amivel egy vagyont kereshettek volna. Egy ingerfokozó aphrodiasiacum, ami valóban működik.

– Ingerfokozó szer?

– A legtöbb persze haszontalan. Rinocérosz szarva, élő angolnák krémszósszal: szimbolikus eszközök. Arra valók, hogy az asszociatív ösztönökre hassanak.

Carnegie visszaemlékezett az éhségre Jerome szemeiben. Ugyanaz tükröződött vissza most a majmokéban is. Éhség, és a kétségbeesés, amit az éhség szült.

– Ugyanilyen hasztalanok a különféle kencék is. Cantharis vesticatora...

– Az meg mi?

– Talán spanyol légyként ismerősebb? Egy bogárféléből készült paszta. De ettől még semmire se jó. Az ilyen szerek a legjobb esetben is csak fokozzák az ingerelhetőséget. De ez... – vette fel a színtelen folyadékkal teli fiolát. – Ez átkozottul közel áll a zseniálishoz.

– Nekem ezzel együtt sem tűnnek túl boldognak.

– Ó, ez még csak nyers vázlat – mosolygott Johannson. – Azt hiszem, a kutatók vérszemet kaptak, és két-három évvel azelőtt megkezdték az élő alanyon történő kísérletezést, hogy az célszerű lett volna. Az anyag így, ebben a formájában, szinte biztosan halálos, semmi kétség. De lehet finomítani a hatásán, bizonyos idő elteltével. Tudja, ők leszámoltak néhány fogós mechanikai problémával. Ez a szer közvetlenül a szexuális képzeletre hat, a libidóra. Ha felizgatjuk a szellemet, a test követni fogja. Ez a trükkje.

Egy közeli ketrec rácsának rázkódása elvonta Carnegie figyelmét Johannson sápadt arcáról. Az egyik nőstény majom, láthatóan elégedetlenül több hím figyelmével is, nekivetette magát a ketrecnek, vékony ujjaival Carnegie után tapogatva. Faképnél hagyott hitvesei, hogy szerelem nélkül ne maradjanak, a szodómiához fordultak. – Vak Fiú? – kérdezte Carnegie. – Ez lenne Jerome?

– Cupidóról van szó, nemde? – kérdezte Johannson:

„Nem szeme lát, csak szíve – s ez okon

Festik Cupidót szárnnyal, de vakon.”

– A Szentivánéji álom.

– A bárd sosem volt erős oldalam – ismerte el Carnegie. Visszatért a nőstény majomhoz. – És Jerome?

– A szervezetében ott a hatóanyag. Egy jókora dózis.

– Úgyhogy köszöni, remekül érzi magát.

– Feltételezem – már csak intellektuális képességei miatt is –, hogy az ő esetében a hatóanyag nem teszi ennyire felszabadulttá. Ugyanakkor, ha ezt kijelenthetjük, akkor a legtöbbünktől a majmokat a szexen kívül aligha különböztet meg más, nincs igazam? – Johannson megengedett magának egy félmosolyt, saját felvetése nyomán. – Valamennyi, úgynevezett felsőbbrendű ösztönünk másodlagossá alacsonyodik. Egy időre a szex a rögeszménkké válik. Olyan tettekre vagyunk képesek – vagy gondoljuk azt, hogy képesek vagyunk rá –, melyeket kis túlzással rendkívülinek is nevezhetnénk.

– Nem tudom, mi rendkívüli lenne a nemi erőszakban – jegyezte meg Carnegie. próbálván elvenni Johannson eszmefuttatásának élét. A másikat azonban nem lehetett megingatni.

– Vég nélküli szex, se megbánás, se mentegetőzés – mondta. – Képzelje csak el. Casanova álma.

A világ oly sok kort ért már meg – a felvilágosodásét, a reformációét, a forradalmakét. És most, legutolsóként, a vágyakozásét. Azután pedig minden korszakok végét, és talán mindennek a végét. Mert a tüzek, melyek most gyúltak, perzselóbbek voltak mindennél, amit az ártatlan világ korábban megtapasztalt. Rettenetes, vég nélküli tüzek, melyek egyetlen, végső lobbanásra elborítják az egész világot.

Welles legalábbis így gondolta, az ágyon fekve. Több órája eszméleténél volt már, de úgy döntött, ennek nem adja jelét. Valahányszor egy nővér lépett a szobába, lehunyta szemeit és csak lassan vette a levegőt. Tudta, hogy nem lesz képes sokáig fenntartani az illúziót, de ezek a lopott órák is időt adtak a számára, hogy átgondolja a továbbiakat. Először is vissza kell jutni a laborba. Papírokat kell széttépnie, szalagokat letörölnie. Elszánta rá magát, hogy a Vak Fiúval kapcsolatos összes információnak csakis a fejében szabad léteznie. Egyedül ily módon nyerheti vissza az irányítást mesterműve felett.

Sohasem izgatta túlságosan, hogy meggazdagodjon felfedezése révén; jóllehet nagyon is tisztában volt vele. mekkora kincsesbánya lenne egy valóban hasznos vágyserkentő; őt mégsem izgatták az anyagi javak. Kezdeti motivációját a drog kifejlesztésére – amit csak a vak véletlennek köszönhetett; hiszen magára a hatóanyagra is csak egy, a skizofrének részére készült szer tesztelése során talált rá –, leginkább tudományos kíváncsiságnak lehetett nevezni, ám az indíték a titkos munkával töltött hosszú hónapok alatt fokozatosan mássá érett. Kezdett úgy gondolt magára, mint egy új évezred hírnökére, és nem állt szándékában hagyni, hogy bárki is elrabolja tőle ezt az isteni szerepet.

Így hát gondolkozott, feküdt az ágyán, és várta a pillanatot, hogy elszökhessen.

Ahogy az utcákat rótta, Jerome beteljesíteni látszott a Welles által felrajzolt jövőképet. Valamennyi férfi közül talán éppen ő várta leginkább a vágyakozás korának hajnalát. Mindenfelé ennek csodálatos előjeleit látta: a hirdető oszlopokon és a moziplakátokon, az üzletek kirakataiban, a tévék képernyőjén – mindenfelé: az emberi test, mint árucikk. Ahol a testet nem az acélból és kőből készült termékek népszerűsítésére használták, ott ezek a termékek öltötték magukra a test tulajdonságait. Autók surrantak el mellette, birtokolva valamennyi érzéki sajátságát, kivéve talán az egy lélegzetet – a gömbölyded karosszériák csillogtak, belsejük puhán hívogatta a szemlélőt. Az épületek is szexuális utalásokkal tüntettek – csúcsos tornyok, szűk folyosók, árnyékos plazák fehér vizű szökőkútjaikkal. A felszín csábítása mögött – az ezernyi triviális figyelemelterelés mögött, melyekkel az utcákon és a tereken találkozott – egy minden ízében felszabadult test buján lüktető életét tapintotta.

A látvány egyetlen pillanatra sem engedte kihunyni benne az elszabadult tüzet. Akaraterejéből csupán annyira futotta, hogy nem engedte figyelmét ráirányulni minden egyes teremtményre, aki szembejött vele. Néhányan így is megérezték a zsarátnok hevét, és széles ívben kitértek előle. A kutyák is felfigyeltek rá. Páran követni kezdték, izgatottan az ő izgalmától, A legyek csapatokba verődve rajzottak a feje körül. És minél inkább megbékélt megváltozott életével, annál inkább sikerült az uralma alá hajtania. Tudta, hogy szenvedélyének nyilvános kimutatása ráhozná a törvényt, és csak hátráltatná fenséges kalandjaiban. A tűz, amit terjeszt, nemsoká amúgy is elborítja a világot. Akkor előbújhat rejtekéből és szabadon fürödhet a dicsfényben. De addig is, a legjobb a diszkréció. Valamikor régen alkalmanként megvásárolta a Sohóban egy fiatal nő társaságát; most is őt akarta megtalálni. A délután fojtóan meleg és nyirkos volt, de nem érzett kimerültséget. Előző este óta nem evett, de nem érzett éhséget sem. Az igazat megvallva, miközben felfelé kapaszkodott a fokokon a keskeny lépcsőházban Angéla emeleti szobája felé, olyan erősnek érezte magát, akár egy egészségtől sugárzó atléta. A kínos eleganciával öltözködő, kancsal strici, aki rendszerint megszállva tartotta a lépcsőfordulót, most nem volt a helyén. Jerome így egyszerűen odalépett a lány ajtajához és bekopogott. Nem jött válasz. Újra kopogott, immár sürgetőbben. A zaj az ajtajához csalt egy középkorú nőt a lenti folyosó végén.

– Mit akar?

– A nőt – felelte kéretlen egyszerűséggel.

– Angéla elment. És jobban teszi, ha maga is utána megy, ebben az állapotban. Ez nem népszálló.

– Mikor jön vissza? – kérdezte, igyekezvén minél rövidebb pórázra fogni éhségét.

A nő, aki éppoly magas volt, mint Jerome, és vagy másfélszer olyan súlyos, mint az ő lepusztított váza, felé indult. – Az a lány nem jön vissza – közölte –,maga meg takarodjon innét, mielőtt szótok Isaiahnak.

Jerome végigmérte a nőt, Láthatóan osztozott Angélával foglalkozásában, bár fiatalságában és szépségében kevésbé. Elmosolyodott. – Hallom a szívverését – mondta neki.

– Mondtam már...

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Jerome elindult felé a folyosón. A nőt nem rémítette meg a közeledése, csak taszította.

– Ha szólnom kell Isaiahnak, maga fogja megbánni – közölte. A szívverés üteme felgyorsult, a férfi tisztán hallotta.

– Tűzben égek – mondta neki.

A nő a homlokát ráncolta. Láthatóan elveszítette a szellemek párbaját.

– Maradjon távol tőlem – szólt rá. – Figyelmeztetem.

A szívverés még tovább gyorsult. A ritmus, eltemetkezve a szövetekben, mágnesként vonzotta magához. Minden egy forrásból eredt – minden élet, minden lángolás.

– Add nekem a szíved – kérte.

– Isaiah!

Senki sem rohant a segítségére a kiáltás nyomán, Jerome pedig nem adta meg neki az esélyt, hogy másodszor is kiálthasson. Kinyúlt, hogy magához ölelje, egyik kezét a szájára tapasztva. A nő püfölni kezdte ökleivel, de a fájdalom csak tovább szította a tüzet. Minden pillanattal egyre feljebb csapott. Minden testnyílása a gyomrában, az ágyékában, a fejében a lángoló kazánt táplálta. A nő teste nem jelenthetett akadályt ilyen szenvedély előtt. A férfi nekitaszította a falnak – a szívverések ágyúlövésként morajlottak a füleiben – és csókolgatni kezdte a nyakát, feltépve ruháit a mellek felett.

– Ne sikoltson – suttogta, próbálván meggyőzőnek hangzani. – Nem akarom bántani.

A nő megrázta a fejét és annyit lihegett a tenyerébe, „Nem fogok". A férfi elhúzta a kezét és a nő vett néhány mély, kétségbeesett lélegzetet. Hol lehet Isaiah?, gondolta. Biztosan nem túl messze. Az életét féltve feladott minden küzdelmet a betolakodóval szemben – hogy fénylenek azok a szemek! – és hagyta, hogy meglegyen az akarata. A férfiak érzelmi tartalékait – tanította meg rá hosszú élettapasztalata -nagyon Is könnyű felélni. Hiába ígérik, hogy megmozgatnak földet és eget, fél óra múlva már semmi sem marad a fogadkozásból, csak egy foltos lepedő és a megbánás. Ha minden rosszra fordul, még ezt az együgyű fecsegést is el tudja viselni; hallott ő már sokkal obszcénebb dolgokat is. Ami pedig a szerszámot illeti, amivel épp most próbál belé nyomakodni, nos, ezzel kapcsolatban sem érheti sok meglepetés.

Jerome a szívét akarta érinteni; látni, ahogyan a vér felcsap az arcára; megmártózni benne. Tenyerét a nő mellére préselte, kitapogatva alatta az ütemes dobogást.

– Ez tetszik, igaz? – kérdezte a nő, ahogyan a férfi nekipréselődött a testének. – Nem te vagy az első.

Belemarkolt a bőrébe.

– Gyengéden, édes – korholta a nő, átpillantva a válla felett, hogy van-e már valami nyoma Isaiahnek. – Csak finoman, nincs másik testem, csak ez.

A férfi ügyet se vetett rá. A körmei vért fakasztottak.

– Ne csináld – kérte a nő.

– Ki akar jönni – mormolta a férfi, mélyen belé vájva, és ő ebben a pillanatban döbbent csak rá, hogy korántsem egy kis évődésnek engedte át magát.

– Hagyd abba! – sikította, amint a kéz marcangolni kezdte.

A földszinten és nem messzire az utcán, Isaiah ledobta a szelet tarta francaise-t, amit épp akkor vásárolt, és az ajtóhoz rohant. Nem ez volt az első alkalom, hogy édesszájúsága miatt elhagyta az őrhelyet, de – hacsak nem korrigálja gyorsan a hibát – könnyen lehet, hogy az utolsó. Borzalmas zajok hallatszottak a lépcsőforduló felől. Felrohant a lépcsőkön. A látvány, ami a szeme elé tárult, minden tekintetben szörnyűbb volt, mint bármi, amivel képzelete előállhatott volna. Simone csapdába esett a falnál, az ajtaja mellett, és egy eszelős férfi minden erejével kárt próbált tenni benne. Valahol kettejük között vér fakadt, maga sem láthatta, pontosan hol.

Isaiah kiáltott. Jerome véres kezekkel fordult el művétől, amint a Savile Roy öltönybe öltözött óriás érte nyúlt. Húsba vágóan fontos másodpercek teltek el, míg kiszabadította kezeit, mely idő alatt az óriás már rá is rontott. Isaiah megragadta és lerángatta őt a nőről, aki zokogva a szobájában keresett menedéket.

– Rohadt perverz – sziszegte Isaiah, ütések záporesőjét zúdítva rá. Jerome meggörnyedt. A tűz azonban tovább lángolt és rettenthetetlenné tette. Pillanatnyi haladékot adva ellenfelének feldühödött vadállatként rontott Isaiahnek, aki, meglepetten a támadás hevességétől, megtántorodott és nekizuhant az egyik ajtónak, mely megadva magát a súlyának, kinyílt. Szutykos mellékhelyiségbe esett, fejét beverve a vécécsésze peremébe. A becsapódás nyomán egy pillanatra elveszítette az irányérzékét, és csak feküdt a linóleumpadlón, nyöszörögve, szétvetett lábakkal. Jerome hallotta a vér dobolását, az éhes tombolást az erekben; leheletében cukor aromáját érezte. Ezek arra kísértették, hogy maradjon. Önfenntartó ösztöne azonban mást tanácsolt. – Isaiah máris tett néhány erőtlen erőfeszítést arra, hogy felálljon. Mielőtt még talpra vergődhetett volna, Jerome megfordult és eliramodott a lépcsőkön.

A kánikula az ajtóban várt rá, és ő mosolyogva üdvözölte. Az utca többet akart egy nőnél a lépcsőfordulóban, és ő mohón várta, hogy engedelmeskedhessen, Kilépett az utcára, még mindig nadrágjának feszülő erekciójával a lábai közt. Maga mögött hallotta, ahogyan az óriás ledüborög a lépcsőkön. Nevetve indult útnak. A tűz még ott lobogott benne, könnyű lépteket kölcsönözve lábainak. Végigsietett az utcán, ügyet sem vetve rá, hogy az Édesajkú követi-e, vagy sem. A gyalogosok, vonakodva ebben a részvétlen korban a szokványosnál mélyebb érdeklődést tanúsítani a véráztatta szatír iránt, szétváltak előtte, hogy utat engedjenek. Néhányan ujjal mutogattak rá, talán azt feltételezve, hogy filmszínész. A legtöbben azonban figyelmükre sem méltatták. Áthatolt a mellékutcák labirintusán, hátrapillantás nélkül is bizonyosan abban, hogy Isaiah jottányit sem tágít a sarkából.

Talán csak véletlenségből jutott el az utcai piacra; talán – valószínűbb – a tikkasztó hőség sodorta felé a hús és a gyümölcsök aromájának elegyét, és ő meg akart mártózni benne. A keskeny átjáróút zsúfolásig telt vásárlókkal, bámészkodókkal, és áruval megrakott bódékkal. Boldogan vette be magát a tömegbe, nekidörzsolődve fenekeknek és comboknak, hústársainak fertőző pillantásával szembesülve, akármerre fordult. Micsoda nap! Alig mert hinni a szerencséjében.

Maga mögött Isaiah kiáltozását hallotta. Gyorsított a tempón, a piac legsűrűbben benépesített területe felé tartva, ahol elveszhet a forró emberi tömegben. Minden kontaktus egy-egy fájdalmas örömmámor. Minden csúcspont – és egyik a másikat érte, ahogyan átfurakodott a tömegen – szervezetének száraz, görcsös összerándulása. A feje fájt, a heréi sajogtak. De hát mi is az ő teste? Csak mutató, egy rendkívüli perchez. A fej semmi, az értelem semmi. Karjai csak azért teremtettek, hogy közelebb vonja magához a szerelmet; lábai követelőző közüket hivatottak elvinni bárhová, ahová az csak menni akar. Úgy képzelte el magát, mint egy két lábon járó erekciót, maga körül a lyukként megnyíló világgal. Hús, tégla, acél, neki egyre ment – szenvedélye tárgyává tett mindent.

Hirtelen, anélkül, hogy erre törekedett volna, a tömeg megnyílt előtte, és ő maga mögött tudhatta az átjáró főutcáját. Egy keskeny sikátorban találta magát. Napfény ömlött az épületek közé, hevületében megsokszorozódva. Épp hátat akart fordítani, hogy újra csatlakozzon a tömeghez, amikor egy illat és egy kép ért el hozzá, mely tovább vonzotta maga fele. Valamivel odébb a napáztatta közben, három félmeztelen fiatalember tevékenykedett gyümölcsös ládái között, melyek mindegyike tucatnyi, eperrel teli kosárkával volt tele. Bőséggel akadt gyümölcs abban az évben, a kíméletlen nap hevétől sok eper máris lágyulásnak és rothadásnak indult. A munkás trió azon fáradozott, hogy szétválassza egymástól a rossz és a jó gyümölcsöket, behajítva a rothadt eperszemeket a csatornába. A keskeny sikátort elborította az émelyítő illat, mely Jerome-on kívül, akinek érzékei rég érzéketlenné váltak a viszolygásra vagy elutasításra, mindenki mást elűzött volna. A világ az ő világa volt, és ő eIvette, mintegy feleségül, hogy jóban-rosszban vele tartson. Megbűvölten meredt az előtte megnyíló látványra: az erősen verítékező gyümölcsválogatók a lebukó napban, kezek, karok és felsőtestek a skarlátszín gyümölcslével pettyezve; a levegőben rajzó nektárgyűjtő rovarok; a csatornanyílás felett nedvedző halmokban gyülekező túlérett gyümölcsök. Kimerülve a ragacsos munkában, a gyümölcsválogatók először észre sem vették. Azután a hármas egyik tagja felnézett és meglátta feléjük közeledni a rendkívüli teremtményt. A vigyor az arcán abban a pillanatban lehervadt, hogy meglátta Jerome tekintetét.

– Mi az isten?

Most már a másik kettő is felnézett a munkából.

– Édes – suttogta Jerome. Hallotta, ahogyan a szívük megreszket.

– Nézzétek a nyavalyást – mondta a három közül a legfiatalabb, Jerome ágyékára mutatva. – Ez olyan mutogatóféle, vagy mi.

Mozdulatlanságba merevedtek a napfényben, ő és ők, miközben darazsak nyüzsögtek a gyümölcsök körül, és az ég tetők közt idelatszó keskeny szeletén madarak reppentek át. Jerome örökkévalónak akarta ezt a pillanatot; lecsupaszított feje itt érezte mog az éden lehetőségét.

Azután, az álom szertefoszlott. Árnyékot érzett a hátára kúszni. Az egyik gvümölcsválogató elejtette kosarat; a megrothadt gyümölcsök felnyíltak a kövezetre hullva. Jerome a homlokát ráncolta és hátrafordult. Tehát Isaiah is megtalálta az utcát. Fegyvere acél és ragyogás. Egyetlen rövid pillanat alatt megtette a távolságot önmaga és Jerome között. Jerome éles fájdalmat érzett az oldalában, amint a kés belecsusszant,

– Úristen! – kiáltotta a fiatalember és szaladni kezdett. Két testvére, aki szintúgy vonakodott szemtanúnak szegődni egy késeléshez, alig egy-két pillanat múltával követte.

A belé hasító kín éles sikolyt csalt ki Jerome-ból, de a forgalmas piacon senki sem hallotta meg. Isaiah visszarántotta a pengét; a nyomában áradni kezdett a hőség. Újra szúrni akart, de Jerome túlságosan is gyors volt homokzsáknak. Kiszökkent a karjai közül és átiramodott az utcán. Reménybeli orgyilkosa, attól tartva, hogy a kiáltozás túl sok nem kívánatos tanút csal a késeléshez, utána eredt, hogy bevégezze a munkát. Az aszfalt iszamós volt a rothadt gyümölcsöktől, és jó minőségű papucscipői sokkal kevesebb fogódzót kínáltak, mint Jerome mezítelen talpai. A távolság kettejük között minden lépéssel nőtt.

– Azt már nem – sziszegte Isaiah, eltökélten arra, hogy nem engedi menekülni megszégyenítőjét. Félrelökte a ládákból rakott tornyot – kosarak borultak fel és engedték ki terhüket Jerome lábai alá. Jerome habozott rálépni a sebesült gyümölcsökre. Tanácstalansága kis híján az életébe került. Isaiah felzárkózott mögé, készen rá, hogy lerendezze a fickót. Jerome, akinek testét éber kábulatba lovallta a fájdalom, figyelte a zsigereit célzó penge közeledtét. Lelki szemeivel látta is a sérülést: a hasfal megnyílt – a hőség kiömlött, hogy a csatornában elvegyüljön a gyümölcsök vérével. A gondolat magában hordozta a kísértést. Már-már akarta, hogy megtörténjen.

Isaiah már ölt ezelőtt, kétszer is. Ismerte a tett szavak nélküli nyelvezetét, látta a bíztatást áldozata szemében. Boldogan engedelmeskedve előrelépett, szúrásra emelt pengével. A legutolsó lehetséges pillanatban azonban Jerome visszakozott, és ahelyett, hogy felkínálta volna testét a késnek, hatalmas ütést mért az óriásra. Isaiah hátrahőkölt, hogy elkerülje, és eközben lába megcsúszott a szétpasszírozott gyümölcsökön. A kés kirepült a kezéből, ő maga pedig a kosarak és gyümölcsök közé zuhant. Jerome elfordult, amint a vadász – elvesztegetve előnyét – kotorászni kezdett a földön a kése után. A préda elmenekült, mielőtt a tömzsi ujjak a markolatra fonódhattak volna; újra egérutat nyert a zsúfolt utcákon. Isaiahnek még arra sem volt esélye, hogy zsebre vágja kését, mielőtt az egyenruhás előrelépett a tömegből és csatlakozott hozzá a sikátorban.

– Szóval, mi történt? – tudakolta a rendőr, letekintve a véres késre. Isaiah követte a pillantást. A penge elfeketedett a rá telepedő legyektől.

Az irodájában Carnegie felügyelő belekortyolt forró csokoládéjába, a harmadikba egy órán belül, és figyelte a szürkület beálltát. Mindig is nyomozó akart lenni, amióta csak az eszét tudta. És, ugyancsak azóta, hogy vissza tudott rá emlékezni, vészterhes és egyben varázslatos volt számára ez az óra. Éjszaka ereszkedett a városra – milliónyi bűnös lélek ilyenkor bújt estélyi gönceibe, hogy előjöjjön élvezni az életet. Ideje megkezdeni a virrasztást, a zsugorodó erkölcsös kisebbségnek.

Gyermekként azonban aligha látta előre azt a kimerültséget, melyet a szürkület óhatatlanul magában hordozott. A csontja velejéig elfáradt, és ha az elkövetkező néhány órában lophat is magának némi pihenést, akkor azt is, jól tudta, ebben a karosszékben kell megejtenie, lábával az íróasztalon, papírpoharak zizegése közepette.

A telefon megcsördült. Johannson volt az.

– Maga még dolgozik? – kérdezte, őszintén meglepődve Johannson munka iránti elkötelezettségén. Jóval elmúlt már kilenc. Talán Johannsonnak sem volt otthona, amit jogosan hívhatott volna annak.

– Hallom, mozgalmas napja volt az emberünknek – kezdte a toxikológus.

– Így igaz. Előbb egy prostituált a Sohóban, azután meg hagyta magát leszúrni.

– Átjutott a kordonon, ha jól értem?

– Van ilyen – felelte a felügyelő, túl fáradtan a kötözködéshez. – Mit

tehetek magáért?

– Csak azt gondoltam, talán érdekli: a majmok kezdenek döglődni.

A szavak felrázták Carnegie-t kábult fáradtságából. – Hányan? – kérdezte azonnal.

– Eddig hárman a tizennégyből. De a többi is halott lesz hajnalra, úgy vélem.

– Mi végez velük? A kifáradás? – Carnegie maga elé idézte a kétségbeesett szaturnáliát, amit a ketrecekben látott. Mely állat – vagy épp ember, vagy bármi más – képes fenntartani ezt a tempót anélkül, hogy meg ne roggyanna?

– Nem fizikális okai vannak – szakította félbe gondolatmenetét Johannson. – Vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja. Meg kell várnunk a boncolások eredményét, mielőtt bármi részletes magyarázat a rendelkezésünkre állna...

– Maga szerint?

– Hát, amennyit láttam... – kezdte Johannson. – ... márpedig épp eleget láttam... szóval úgy gondolom, hogy eldurrannak.

– Micsoda?

– Egyfajta túlhevülés az agykéregben. Az agyuk egyszerűen feladja az egészet. A hatóanyag nem távozik vagy gyengül, ezt maga is tudja. Önmagát táplálja tovább. Minél inkább felszökik a láz, annál több narkotikum kerül a szervezetbe; minél több a narkotikum, annál magasabb a láz. Ördögi kör. Egyre forróbbak és forróbbak, egyre vadabbak és vadabbak. Végül a rendszer túlpörög, én pedig térdig fogok járni a döglött majmokban.– A hűvös, száraz mosoly újra visszaköltözött a hangjába. – Nem mintha a többiek hagynák elrontani a mókát. Egyre inkább dívik a hullagyalázás.

Carnegie kihűlt csokoládéjához fordult. A folyadék vékony bőrréteget növesztett, ami az ajkaira tapadt, amikor kortyolni akart egyet. – Szóval, akkor csak idő kérdése? – kérdezte.

– Mielőtt az emberünk is eldurran? Igen, azt hiszem,

– Akkor minden rendben. Köszönöm a tájékoztatást. Szóljon, ha van valami.

– Nem akar elugrani hozzánk, hogy megnézze a maradványokat?

– Majom tetemek nélkül is jól elvagyok, köszönöm.

Johannson felnevetett. Carnegie letette a kagylót. Amikor visszafordult az ablakhoz, az éjszaka már visszafordíthatatlanul és végérvényesen leszállt a városra.

A laboratóriumban Johannson odalépett a villanykapcsolóhoz. Mialatt Carnegie-vel beszélt, a napfény utolsó maradéka is elmenekült az égről. Látta a csapást, amint az lezúdult volna rá, egy szemvillanással azelőtt, hogy célba ért volna; keresztben a nyakán. Az egyik nyakcsigolya elpattant, és a lábak összerogytak alatta. Elvágódott, a kapcsoló felé nyújtott kezekkel, de még mielőtt a földet érhetett volna, a nappal és éjszaka közti különbségtétel is akadémikus szócsépléssé alacsonyult.

Welles nem bajlódott azzal, hogy ellenőrizze, csapása halálosnak bizonyult-e, vagy sem; az idő mindennel szemben előnyt élvezett. Átlépett a testen és a munkapad felé indult, melyen korábban Johannson dolgozott. Ott, a lámpa fénykörében fekve, akár egy emberszabású tragédia utolsó véráldozata, egy halott majom feküdt. A téboly láthatóan felőrölte minden erejét. Az arc összecsomósodott; a száj szétfeszült és még mindig csatakos volt a nyáltól; a szemek elkerekedtek a végső rémületben. Bundájának egész csomóit veszítette el a közösülések lázában. Teste, lepusztulva a megerőltető használattól, zúzódások és sebek halmazává lett. Wellesnek fél percnyi átfogó tanulmányozás is elég volt a végső következtetés levonásához.

– A szerelem öl – mormolta magának elmerengve, majd nekilátott aVak Fiú szisztematikus elpusztításának.

Haldoklom, gondolta Jerome, belehalok a végső élvezetbe. A gondolat furcsamód szórakoztatta. Ez volt az egyetlen gondolat a fejében, amiben még talált bármi értelmet. Mióta elmenekült Isaiah és az őt követő rendőrségi razzia elől, alig tudott visszaemlékezni összefüggő történésekre. A rejtőzködés és a sebek dédelgetésének órái – a hőség ismételt fellobbanásai, majd az enyhülés kurta pillanatai – már rég belcsüppedtek a tébolyult álmodozásba, melyből – értette meg élveteg bizonyossággal – már csak a halál ébresztheti fel. A lángolás teljesen a magáénak fogja követelni, kiáramolva a zsigereiből. Ha most beburkolja az izzás, ugyan mit találnak majd meg belőle? Csakis parazsat és hamvakat.

Mégis, a félszemű jó barát még ettől is többet akart. Még mindig, ahogyan utolsó erejét megfeszítve a laboratórium felé indult – hová is mehetne a szörnyszülött, amikor az öltések kezdenek ellazulni, ha nem vissza a kályhához, ahol megkapta a tűz ajándékát?, – a csatornanyílások csábítóan ásítoztak felé, és minden kőfal száznál is több kéjes kielégülést kínált kormos téglái közt.

Az éjszaka balzsamosan simogatta – szerelmes dalok és romantikus érzelmek éjjele. Egy parkoló megkérdőjelezhető visszavonultságában, alig néhány lakótömbnyire céljától, fiatal párt látott szeretkezni egy kocsi hátsó ülésén, nyitott ajtókkal biztosítva helyet minden végtagnak. Jerome megállt, hogy elmerüljön a rituáléban, elbűvölten, mint mindig, az összefonódott testektől és a hangoktól – erőteljesek voltak, akár a vihar morajlása –, amint két szív ugyanabban a feszes ütemben dobban együtt. Amint őket figyelte, az eszköz ismét kőkeménnyé merevedett.

A nőstény látta meg elsőként és hívta fel partnere figyelmét az emberi roncsra, aki oly gyermeteg élvezetlel leste ki őket. A hím elfordult a tapogatózástól, hogy megbámulja. Lángolok vajon?, tűnődött el Jerome. Ég a hajam? Az utolsó stáció, hogy az illúzió testet is ölt. Az arcukon eluralkodó kifejezést tekintve, a válasz határozott nem volt. Nem rémítette meg őket, csupán dühöt és viszolygást ébresztett.

– Tűzben égek – mondta nekik.

A hím talpra kászálódott és Jerome felé köpött. Már-már arra számított, hogy a köpet gőzzé változik felé közeledve, ám ehelyett hűsítő zuhanyként áradt szét arcán és a mellkasán.

– Eridjen a pokolba – szólt rá a nőstény. – Hagyjon minket békén.

Jerome megrázta a fejét. A hím figyelmeztette rá, hogy még egy lépés azt a kötelességet rója rá, hogy beverje Jerome fejét. Ez jottányit sem szegte kedvét emberünknek; sem szó, sem ökölcsapás nem csendesíthette el a követelőzó eszközt.

A szívük, érezte meg, amint közeledni kezdett hozzájuk, már közel sem egy ütemben vert.

Carnegie a legalább ötéves térképet tanulmányozta irodája falán, hogy beazonosítsa a néhány perce bejelentett újabb támadás helyszínét. Egyik áldozatot sem érte komolyabb sérülés, legalábbis a jelek szerint. Egy kocsirakomány részeg mulatozó figyelme elvonta Jerome figyelmét (ki más lehetett, ha nem Jerome?). Mostanra a területet megszállták a rendőrök, közülük vagy féltucatnyian állig felfegyverkezve. Percek kérdése csupán, és a támadás helyszínének közelében minden utcát rendőrkordonnal zárnak le. A mindig nyüzsgő Sohóval ellentétben ez a terület csak nagyon kevés rejtekhelyet kínálhat egy szökevénynek.

Carnegie végre megtalálta az újabb támadás helyszínét, és szinte abban a pillanatban arra is rádöbbent, hogy az alig néhány háztömbnyire található a labortól. Bizonyára nem véletlen. A fickó visszatér bűnei helyszínéhez. Sebesülten, és minden kétséget kizáróan a teljes összeomlás határán – a szerelmesek olyan fickót írtak le, aki inkább volt holt, mint élő – Jerome-t valószínűleg előbb nyakon csípik, hogysem hazaérhetne. Annak azonban így is fennáll a veszélye, hogy keresztülcsúszik a hálón és mégis eljut a laboratóriumig. Johannson egymaga dolgozik. Az épület őrsége, ilyen szűkös anyagi viszonyok között, alig néhány főre korlátozódik.

Carnegie felkapta a telefont és tárcsázta Johannson számát. A telefon kicsengett a vonal túlsó végén, de senki sem vette fel. A fickó hazament, gondolta Carnegie, örvendezve, hogy legalább ettől az aggodalmától megszabadulhat. Fél tizenegy is elmúlott, igazán rászolgált már egy kis pihenőre. Épp le akarta tenni a beszélőt, amikor valaki mégiscsak felvette a vonal túlsó végén.

–Johannson?

Senki sem felelt.

– Johannson? Itt Carnegie. – Még mindig semmi válasz. – Szóljon már bele, az isten verje meg. Ki van ott?

A laboratóriumban a telefont a sorsára hagyták. Nem tették vissza a helyére, csak ledobták valamelyik asztalra. A zümmögő vonalhangon túl Carnegie tisztán hallotta a majmok fülsértő visongását.

– Johannson? – kiáltott Carnegie. – Ott van? Johannson?

A majmok tovább sivalkodtak.

Welles két örömtüzet is emelt a Vak fiúból a mosogatókban, majd lángra lobbantotta őket. A papírivek lelkesen fogadták magukba a tüzet. Füst. hőség, és hamu töltötte be a jókora helyiséget, súlyosan telepedve a levegőre. Amikor a tűz elszabadult, belevetette az összes szalagot, amire csak rá tudta tenni a kezét, és Johannson jegyzeteit is utánuk küldte. Néhány szalag már így is eltűnt a helyéről, figyelt fel rá, bár azok nem kínálhattak mást a tolvajnak, csupán egy átalakulás idegtépő képeit. A titok szíve megmaradt a birtokában. Miután a feljegyzéseket és a formulát elpusztította, nem maradt más hátra, mint kiönteni a szer minden maradékát a lefolyóba, majd leöldösni és elhamvasztani az állatokat.

Előkészített egy sor halálos injekciót, közönyös pedantériával végezve a feladatot. A szisztematikus megsemmisítés örömére szolgált. Nem érzett fikarcnyi megbánást sem, amiért a dolgok így alakultak. A pánik első pillanatától kezdve, amikor a Vak Fiú szérum megkezdte végzetes tevékenységét Jerome szervezetében, egészen eddig a legutolsó percig, amikor mindent visszaállított az eredeti állapotába, a teljes folyamatot egyetlen végső megtisztulásként látta. Ezekkel a tüzekkel végleg kiégette a világból a nagyzoló és öncélú tudományos érdeklődést. Immár vitán felül ő a Vágyakozás Apostola, egy János a rengetegben. Ez a gondolat elnyomott benne minden mást. Mit sem törődve a majmok rikoltozásával egyenként kirángatta az állatokat a ketrecekből, hogy megadja nekik a kegyelemdöfést. Három majommal sikerült is végeznie, és éppen a negyedik ketrecét nyitotta meg, amikor egy alak tűnt fel a labor ajtajában. A füsttől terhes levegőn keresztül lehetetlen lett volna megállapítani, ki lehet az. A majomsereg túlélői viszont így is felismerték a betolakodót. Felhagytak még a párosodással is, csakhogy hangosan zajongva üdvözölhessék.

Welles nyugodtan állt és kivárta, hogy a betolakodó közelebb lépjen.

– Haldoklom – szólalt meg Jerome.

Welles erre nem gondolt. Jerome volt a legutolsó, akinek a felbukkanására ezen a helyen számított volna.

– Hallotta? – akarta tudni a férfi.

Welles bólintott.

– Valamennyien haldoklunk, Jerome, Az élet lassú elmúlás, sem több, sem kevesebb.

– Maga tudta, hogy ez fog történni – folytatta Jerome. – Maga tudta, hogy a tűz fel fog emészteni engem.

– Nem – jött a józan, megfontolt váiasz. – Nem, nem tudtam, tényleg nem.

Jerome kilépett az ajtókeretből és feltűnt az elkoszolódott fényben. Maga volt a két lábon járó pusztulás, az összefércelt ember testén a vérrel, szemeiben a izzással. De Welles is okosabb volt annál, hogy bedőljön a madárijesztő látszólagos sebezhetőségének. A hatóanyag a testében emberfeletti cselekedetekre tette képessé. Saját szemével látta, hogyan tépte szét Dance-t, néhány hanyag kézmozdulattal. Taktikázni kellett. Bármilyen közel is állt a halálhoz, Jerome félelmetes ellenfél maradt.

– Én nem akartam ezt, Jerome – mentegetődzött Welles, megkísérelve elnyomni a reszketést a hangjában. – Bizonyos fokig én is szeretném, ha nem így lenne. De ilyen messzire sajnos nem láttam. Sok időbe és kínba telt, míg világosan megjelent előttem a jövő.

A lángoló férfi átható tekintettel, mozdulatlanul hallgatta.

– Micsoda tüzek, Jerome, melyek csak arra várnak, hogy lángra kaphassanak.

– Tudom... – felelte Jerome. – Higgye el... én tudom.

– Maga és én, magunkban hordozzuk a világ végét.

Az elgyötört szörnyeteg ezen eltöprengett egy ideig, majd lassan bólintott. Welles megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. A halálos ágy diplomácia fényesen bevált. De most már tényleg nem maradt több ideje a beszélgetésre. Ha Jerome ideért, vajon milyen közel lehetnek a hatóságok?

– Sürgős munka vár rám, barátom – mondta higgadtan. – Nagyon udvariatlannak tartana, ha nekilátnék?

Anélkül, hogy válaszra várt volna, újabb halálra ítélt majmot rántott elő a ketrecből, hogy gyakorlott mozdulattal megfordítsa a testét és szembesítse az injekciós tűvel. Az állat még rángatózott néhány pillanatig a kezében, azután kimúlt. Welles letépte az állat összefonnyadt ujjait az ingéről, a tetemet és a használt fecskendőt a munkaasztalra dobta, és egy hivatásos hóhér hatékonyságával máris fordult következő áldozata felé.

– Miért? – kérdezte Jerome, az állat tágra nyílt szemére meredve,

– Könyörületesség – felelte Welles, magához véve egy újabb csőre töltött fecskendőt. – Maga is láthatja, mennyire szenvednek. – Kinyúlt, hogy megnyissa a következő ketrecet.

– Ne – mondta Jerome.

– Most nincs idő a szentimentális érzelmekre – felelte Welles. – Könyörgöm, legyen már vége.

Szentimentális érzelmek, gondolta Jerome. ködösen emlékezve a dalokra a rádióból, melyek először felszították benne a tüzet. Hát Welles még mindig nem érti, hogy a szívben, a fejben, és az ágyékban lejátszódó folyamatok elválaszthatatlanok egymástól? Hogy az érzelmek, legyenek bármily közönségesek, egy ismeretlen régióba vezethetnek el bennünket? El akarta mondani mindezt a doktornak; el akarta mesélni, mi mindent látott és mi mindent szeretett ezekben a reményvesztett órákban. De valahol az agya és a nyelve között a magyarázat elakadt. Nem tudott mást mondani, hogy kifejezze empátiáját a szenvedő világ iránt, mint azt, hogy Ne, miközben Welles kinyitotta a következő ketrecet. A doktor ügyet sem vetett rá és a rácsok közé csúsztatta kezét. A ketrecben három állat zsúfolódott össze. A legközelebbit ragadta meg és vonta ki társai öleléséből. Az állat kétségkívül tudta, miféle végzet vár rá – kétségbeesett visongások jelezték rémületét.

Jerome képtelen volt elviselni ezt a szenvtelen szemételtakarítást. Előrelépett, a késszúrás oldalába hasító fájdalmával, hogy megakadályozza a gyilkosságot. Welles, Jerome közeledtétől megzavarva, elengedte kapálódzó áldozatát. A majom ugrándozva menekült az asztalok tetején. Mialatt Welles foglya után iramodott, a ketrecben maradt többi állat élt a lehetőséggel és kicsusszant a rácsok közül.

– A franc essen magába – kiáltott Welles Jerome-ra. – Hát nem látja, hogy nincs időnk? Hát nem érti?

Jerome mindent értett, és mégsem értett semmit. Értette a lázat, amelyen ő és az állatok osztoztak; értette a célt, hogy megváltoztassa a világot. De miért kellene ennek így véget érnie – ennek az örömmámornak, ennek a víziónak –, miért kellene mindennek itt véget érnie, ebben a szörnyű szobában, teli füsttel és szenvedéssel, sebezhetőséggel, kétségbeeséssel? Ennek nem volt semmi értelme. Vagy, döbbent rá, Welles, az ellentmondások szülőatyja az, aki önmagában véve értelmetlen.

Mialatt a doktor előrevetődve erőtlen kísérletet tett egy ugrándozó majom elfogására, addig Jerome gyorsan a hátralévő ketrecekhez lépett és megnyitotta valamennyit. Az állatok ujjongva menekültek a szabadságba. Wellesnek időközben mégis sikerült elkapnia egy szökevényt, és most ujjai satujába fogva a tiltakozó majmot, készült megadni neki a végső injekciót. Jerome elindult felé.

– Hagyja élni – kiáltotta.

Welles beledöfte a tűt a majom testébe, de mielőtt még a tolattyút mozdíthatta volna, Jerome elrántotta a csuklóját. A tű a levegőbe spriccelte halálos mérgét, azután a földre pottyant. A majom, kiszabadulva a szorításból, egy pillanat múlva követte.

Jerome közelebb húzta magához Wellest. – Mondtam, hogy hagyja élni! -sziszegte.

Welles válaszként beleöklözött Jerome sebesült oldalába. A fájdalomtól könnyek buggyantak elő a férfi szeméből, mégsem engedte el a doktort. A hőhatás, bármily kellemetlen is volt, nem tántoríthatta el attól, hogy a közelében érezze a rémülten kalapáló szívet. Azt kívánta, miközben tékozló fiúként ölelte magához Wellest, hogy valódi lángra kapjon, hogy az álom a tűzben égő húsról végre valósággá váljon, felemesztve teremtőt és teremtményt tiszta izzásával. De a hús megmaradt húsnak: a csont csontnak. Ami csodát megtapasztalt, mindet a személyére szabták, és immár valóban nem maradt idő átadni dicsőségüket avagy borzalmukat. Amit megtapasztalt, mind vele pusztul, hogy egy jövőbeli énje (talán) újra felfedezze, csak hogy elfeledje és ismét felfedezze magának. Akárcsak a szerelmi történet a rádióból; ugyanazt az örömöt fedezzük fel és veszítjük el, fedezzük fel és veszítjük el. Ezzel az újsütetű megértéssel az arcán fordult a doktor felé, hallgatta rémült szívverését. A doktor tévedett. Ha élni hagyja, maga is be fogja ismerni hibáját. Nem az új évezred előhírnökei ők. Mindketten megrögzött álmodozók.

– Ne öljön meg – könyörgött Welles. – Nem akarok meghalni.

Milyen értelmetlen az egész, gondolta Jerome, és elengedte a férfit.

Welles arcára értetlenkedés ült ki. Láthatóan képtelen volt elhinni, hogy könyörgése megértő fülekre talált. Minden egyes lépéssel a halálos csapást várva hátrálni kezdett Jerome előtt, aki egyszerűen hátat fordított a doktornak és elindult előre.

A földszinten kiáltás harsant, majd számtalan kiáltás felelt rá. A rendőrség, gondolta Welles. Valószínűleg megtalálták az őrt, akit a kapu elé állítottak. Néhány pillanat, és megindulnak felfelé a lépcsőkön. Nem maradt idő befejezni a munkát, melynek elvégzését kitűzte maga elé. El kell tűnnie innét, mielőtt felérnének.

A földszinten Carnegie figyelte, amint az egyenruhások megindulnak felfelé a lépcsőkön. A levegőben megpörkölődött hús fanyar aromája terjengett. A legrosszabbtól tartott.

Én vagyok az, aki mindig csak a bűntett után érek a helyszínre, acsarkodott maga ellen. Örökké akkor jelenek meg mindenhol, amikor a legjobb részek már véget értek, bármennyire is hozzászokott a várakozáshoz, lehetett olyan türelmes, akár egy odaadó eb, ezúttal mégsem tudta kordában tartani nyugtalanságát, míg a többiek fel nem értek. Ügyet se vetve a jó tanácsokra, hogy várjon még, kettesével kezdte szedni felfelé a fokokat.

Az emeleti labor üresen állt, eltekintve a majmok és Johannson tetemeitől. A toxikológus ott feküdt, ahová zuhant, kitört nyakkal. A vészkijárat, mely a hátsó tűzlépcsőre nyílt, nyitva állt; a füsttel keveredett levegő azon át tört ki a szabadba. Ahogy Carnegie átlépett Johannson holttestén, az egyenruhás rendőrök már a tűzlépcsőn jártak, lenti kollégáikat szólongatva, hogy figyeljék a szökevényt.

– Uram?

Carnegie a bajszos egyén felé fordult, aki felé sietett.

– Mi az?

A rendőr a laboratórium túlsó vége felè mutatott, a kísérleti kamrára. Valaki volt az ablaknál. Carnegie felismerte a vonásokat, bármennyire is eltorzultak. Jerome volt az. Először azt gondolta, hogy a férfi őt figyeli, de rövid úton elvetette az ötletet. Jerome, könnyekkel az arcán, a saját tükörképére meredt a mocsokfoltos üvegen. Azután, Carnegie figyelő tekintetétől övezve, lassan visszavonult a kamra félhomályába.

A többi rendőr is felfigyelt az alakra. Az egyenruhások szétszóródtak a laborban és felsorakoztak az asztalok mellett, ahonnét célba vehették az ajtót. Carnegie többször is jelen volt már hasonló szituációban; az ilyen helyzetek saját, külön életet éltek. Hacsak közbe nem avatkozik, vér fog folyni.

– Nem – szólalt meg. – Ne tüzeljenek.

Félretolta maga elől a tiltakozó rendőrt és elindult a kamra felé, kísérletet sem téve rá, hogy szándékát leplezze. Elhaladt a mosogatótálcák mellett, melyekben még mindig ott izzottak a Vak Fiú maradványai; el a munkapad mellett, mely alatt nem is olyan régen rábukkantak Dance holttestére. Egy majom, lehajtott fejjel keresztezte az útját, láthatóan süketen a közelségére. Carnegie hagyta, hogy keressen magának egy zugot, ahol meghalhat, majd tovább indult a kamra ajtaja felé. Az ajtó nyitva állt. A kilincs felé nyúlt. Mögötte a laborra tökéletes csönd hullott; minden szempár rá szegeződött. Maga felé húzta az ajtót. Az ujjak megfeszültek a ravaszokon. A várt támadás azonban nem következett be. Carnegie belépett a helyiségbe.

Jerome a túlsó fal mellett állt. Ha látta vagy hallotta is Carnegie-t belépni, nem adta semmi jelét. Egy halott majom feküdt a lábainál, egyik kezével még mindig a férfi nadrágjának hajtókáját markolva. Egy másik állat ott nyüszített a sarokban, kezei közé préselve fejét.

– Jerome?

Vajon a képzelete játszott vele, vagy valóban eperillatot érzett?

A férfi tekintete felé villant.

– Letartóztatom – mondta Carnegie. Hendrix bezzeg értékelné egy ilyen helyzet iróniáját, gondolta. A férfi elvette véres kezét az oldalán nyíló hasadékról, nadrágja elejére csúsztatta és dörzsölni kezdte magát.

– Túl késő – szólalt meg Jerome. Érezte, ahogyan az utolsó tűz lángjai életre kapnak benne. Még ha ez a betolakodó úgy is döntene, hogy átkel a kamrán és késedelem nélkül bilincsbe veri, a kettejük közt feszülő másodpercek megtagadják tőle ezt az örömet. Eljött érte a halál. És milyen volt, most, hogy ilyen tisztán láthatta? Csak egy újabb csábítás; újabb édes sötétség, mely arra vár hogy betöltsék, örömet leljenek benne, és termékennyé tegyék.

A görcsös rázkódás a gátjától indult, és a fény sebességével cikázott egyszerre két irányba is, végig a szerszámán és végig a gerincén. Rekedt nevetés tört fel a torkából.

A kamra sarkában a majom, meghallva Jerome jókedvét, újabb panaszos nyögdécselésbe kezdett. A hang egy pillanatra elvonta Carnegie figyelmét, és mire tekintete újra megtalálta Jerome-ot, a rövidlátó szemek már lecsukódtak, a kéz lehullt a test mellé, és a férfi halott volt, erőtlenül a falnak támaszkodva. Egy rövid időre a test fittyet hányt a gravitációnak. Azután a lábak kecsesen összecsukódtak alatta, és Jerome előrebukott. Carnegie most látta csak, hogy teste csont és bőr, semmi egyéb. Kész csoda, hogy ilyen sokáig húzta.

Óvatosan odalépett hozzá és mutatóujját a férfi nyakának szorította. Nem érzett pulzust. Jerome utolsó nevetésének maradványa még mindig a maga kénye-kedve szerint torzította el a vonásokat, szembeszegülve a halállal.

– Mondja... – suttogta Carnegie a férfi fülébe, megérezve, hogy legjobb igyekezete ellenére ismét sikerült elmulasztania a pillanatot, és hogy az már valószínűleg mindig így is lesz. – Hadd tudjam meg. Miért nevetett?

De a vak fiú, fajtájának megrögzött szokása szerint, már nem válaszolt.

 

 

Frank Belknap Long, Jr. – Az ezerlábú ember

 

Frank Belknap Long (1903–1993) H. P. Lovecraft jó barátja volt, és lovecrafti horror történeteket írt aWeird Tailes-ben. mint például A Tinadolos kutyáit, az Űrevőket és a Rémület a hegyekbőlt. Ugyanakkor Long a harmincas és negyvenes években megjelent szinte minden sci-fi magazinban publikált, és a tudományos fantasztikum iránti érdeklődése nagy hatással volt különleges, borzongató történeteire is. Az ezerlábú ember ebbe a kategóriába tartozik, a Weird Tales 1927. augusztusi számában jelent meg. Az őrült tudós története sokkal rémesebb annál, hogy közvetlenül el lehessen mesélni, ezért alkalmazza a szerző a több szálon futó meseszövést.

 

1. HORACE RANDALL PSZICHOANALITIKUS BESZÁMOLÓJA

 

Valaki hangosan dörömbölt a hálószobám ajtaján. Jóval elmúlt éjfél, de képtelen voltam aludni, ezért nem haragudtam a zavarásért.

– Ki az? – kérdeztem.

– Egy fiatalember, aki minden áron azt akarja, hogy fogadja az úr – válaszolt a házvezetőnőm érdes hangja. – Fiatalka, igazán rendkívül sovány és sápadt... és azt mondja, hogy sürgős a dolog, nem várhat egy minutát sem. Mondtam, hogy az úr már lefeküdt, de azt mondja, hogy maga az egyetlen orvos, aki segíteni tud rajta. Már egy hete nem eszik, nem alszik, és szinte még gyerek, uram.

– Mondja meg neki, hogy fogadom – válaszoltam, majd belebújtam a köntösömbe, és a szivarért nyúltam.

Az ajtó kinyílt, és a résen halvány fénypászma és egy olyan hihetetlenül girhes fiatalember jött be, hogy szinte rémületet keltett bennem. Hat láb magas volt, rendkívül széles vállú, de szerintem még ötven kilót sem nyomhatott. Amikor közelebb lépett, megtántorodott, és a falnak támaszkodott. A szeme tűzben égett. Szemmel láthatóan valami rettenetes dolog nyomaszthatta. Udvariasan egy székre mutattam, ő pedig belerogyott. Egy ideig némán ült és méregetett. Mikor szivarral kínáltam, lenézően félresöpörte. – Minek mérgezzem magamat ilyesmivel? – csattant fel. – A dohány a gyengéknek és a gyerekeknek való.

Kíváncsian figyeltem. Nyilvánvalóan rendkívüli fiatalemberrel volt dolgom. A homloka magas és széles, az orra ívelt, mint a handzsár, és az ajkait olyan szorosra zárta, hogy csak egy vékony vonal jelezte a száját.

Arra vártam, hogy megszólaljon, de mély hallgatásba burkolózott. – Nekem kell valahogy megtörnöm a jeget – gondoltam, és szinte magamnak is váratlanul megszólaltam: – Valamit mondani akar nekem... esetleg valamilyen vallomást szeretne tenni...?

A kérdésem felrázta. A válla megremegett, előrehajolt, és mind a két kezével megragadta a szék karfáját. – Megfosztottak a születési jogomtól – mondta. – Zseniális ember vagyok, és egyetlen egyszer, egy röpke pillanatra hatalom volt a kezemben... iszonyatos hatalom. Valaha sziporkázó elmémért tömegek rajongtak, és minden szó, ami elhagyta ajkamat növelte hírnevemet és hízelgett a hiúságomnak.

Reszketett, de annyira, hogy kénytelen voltam felállni, és megnyugtatásképpen a vállára tettem a kezemet. – A hatalom téveszméje – mormoltam–, kétségtelenül rosszindulatú kisebbségi komplexus hatására alakulhatott ki.

– Egyáltalán nem erről van szó – vágott közbe éles hangon. – Költő vagyok és művész. És a bennem lévő hatalmas erőt ki kell terjesztenem. A világ megtagadta tőlem az önkifejezés jogos lehetőségeit, ezért most jogomban áll gyűlölni a világot. A társadalom jól teszi, ha vigyáz magára!

Hátravetette a fejét, és nevetni kezdett. Jókedve mintha fokozta volna a szobában amúgy is felgyűlt feszültséget.

– Ha akarja tartson őrültnek – kiáltotta. – De akkor is hatalmat akarok magamnak. Nem nyugszom addig, amíg milliók ajkán nem hallom a nevemet.

– A hagyományos kezelés... – kezdtem volna.

– Nincs szükségem kezelésre – kiáltotta, majd valamivel kevésbé agresszív hangon folytatta: – Vélhetőleg meglepődik, ha elárulom a nevemet!

– Hát mi a neve? – kérdeztem.

– Arthur St. Amand – mondta, és felállt.

Úgy meglepődtem, hogy kiesett kezemből a szivar. Azt is mondhatom, hogy egy pillanatra félelemmel elegy tisztelet lett úrrá rajtam. Arthur St. Amand!

– Arthur St. Amand – ismételte. – Nyilván meglepődött, hogy ezt a sápadt, űzött és félbolond fiatalembert ön előtt egykor Newton és Da Vinci társaként emlegették. Csodálkozik, hogy a kisebbségi komplexustól szenvedő, kiéhezett fiú egykor királyok vendége volt, és olyan emberek dicsőítették, akiknek a leghalkabb szavai is viharként zúgnak végig az Időn. Mindez elképesztő, sőt, roppant mulatságos, de nem enyhíti a tragédiát. Akárcsak Faustus doktor, én is láttam egykor Isten arcát, és most kevesebb vagyok egy iskolás gyereknél.

– Maga még mindig nagyon fiatal – hebegtem. – Nem lehet több huszonnégy évesnél.

– Huszonhárom – igazított ki. – Pontosan három évvel ezelőtt jelentettem meg a tanulmányomat az éteri vibrációról. Hat hónapig ragyogott rám a dicsőség. Én voltam a tudósvilág csodagyermeke, aztán az a francia előállt az elméletével...

– Feltételezem Monseiur Paul Rondolira gondol – szakítottam félbe. – Emlékszem, hogy akkoriban mekkora szenzációt keltett megdöbbentő cáfolata. Tökéletesen lerombolta az ön nimbuszát. Először a közvélemény előtt, és idővel a tudós világ is kijelentette, hogy ön csaló. Az ön csillaga nagyon gyorsan elhalványult.

– De újra ragyogni fog! – kiáltotta ifjú látogatóm. – A világ ismét rólam fog beszélni, és ezúttal elkerül majd a feledés. Bebizonyítom az elméletemet. Bemutatom, hogy az éteri vibráció egyetlen sejtnél is változást... változást... Habozott, majd hirtelen kiabálni kezdett: – De nem! Nem mondom el önnek. Senkinek nem árulom el. Azért jöttem ide ma éjjel, hogy kiöntsem a szívemet. Először arra gondoltam, hogy felkeresek egy papot. Muszáj valakinek meggyónnom.

Mikor magamban elmélkedem, a gondolataim szinte elborítanak. Aktív és rettenetes elmém van, és időnként kénytelen vagyok beszélni. Azért esett önre a választásom, mert intelligens, elfogulatlan és már sok ember vallomását végighallgatta. De az éteri vibrációt nem fogom megbeszélni önnel. Amikor majd meglátja Őt, úgyis mindent megért.

Hirtelen megfordult, kisétált a szobámból, ki a házamból, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna. Soha többé nem láttam.